Ez most a kedvenc: kasszagép, zöldségek, gyümölcsök végetnemérően.

Közben arra gondolok: Te jóóó ég! Alig múlt 9 óra, és már mennyi mindenen túl vagyunk a fiúkkal (a fiúk alatt a két kisfiamat értem, Bence ugyanis Kölnbe utazott 3 napra). Felkeltünk, megreggeliztünk, felöltöztünk, rendbe raktuk a játékokat, hogy újra izgi legyen elővenni. Porszívóztunk. Elmosogattam, és már az első adag tiszta ruha is ki van teregetve. Erről jut eszembe, hogy már a második mosás is befejeződött, legalább 20 perce volt az, amikor zenélni hallottam a mosógépet. :)

Nátán sajnos megbetegedett, reggel, amikor felkeltünk már jelezte, hogy nem érzi jól magát, ezért nem vittem bölcsibe, orvoshoz viszont el kell mennünk. Méghozzá Ádinnal együtt. Mély levegő… megcsinálom!

Felöltöztetem a kicsit, hiszen Nátán már sokkal türelmesebb, ezzel párhuzamosan a közös pelenkázó táskájukat rakom össze, hogy minden nálunk legyen, amire szükségünk lehet a kis kiruccanásunk alatt. Majd Nátán következik, aki óriási barátságban van a doktor bácsival. Elmondása szerint

alig várja, hogy megérkezzünk a doktor bácsi házához, kezet fogjanak, és a doki elővegye az izgibbnél-izgibb műszereket.

Megérkezünk, megvizsgálja a kis betegemet, de hála Istennek, semmi komoly. Most már csak arra kell törekednem, hogy a legkisebb ne kapja el ezt a semmi komolyat, bár ha olvastátok az előző blogrészt, pontosan tudjátok, hogy Nátán hogyan mutatja ki legtöbbször a szeretetét: puszival - így azért elég nehéz lesz…

Végre újra itthon, pontosabban már ágyban vagyunk mindhárman, a fiúk elaludtak (ez a második olyan alkalom, hogy délben egyszerre aludtak el… yes!!! Az elsőnek annyira örültünk Bencussal, hogy konkrétan örömtáncot jártunk, még Instára is felkerült egy videó róla. :-)

Közben a karomat vizsgálgatom, amin rendszerint minden alkalommal apró kis véraláfutásos pöttyök keletkeznek, ha valami iszonyú nehezet cipelek.

Igen, ez most Ádin és az ő autósülése volt. Azt hiszem jobb lesz, ha most megpróbálok én is pihenni pár percet, hiszen még csak 12 óra pár perc van, hosszú még a nap…

2 és fél órával később és egy könnyű uzsonna után, irány egy gyors vásárlás, majd a játszótér. A hely, ahol egyszerre tudom Ádint a babakocsiban ringatni és Nátánt hintáztatni vagy csúszdáztatni, esetleg utána rohanni, mert hirtelen eltűnt a szemem elől. Belegondolni is fárasztó, hogy mennyit futkorászik jobbra-balra. Na, de utána is futni! Elfáradtam, és őszintén remélem, hogy ő is. Hazafelé úton már a vacsin agyalgatok.

Fel sem teszem a kérdést Nátánnak, mert tudom, hogy a válasz a vajas kenyér lesz, így inkább adok esélyt annak, hogy mást is meg fog enni.

Kb. fél 9 lehet, Ádin már megfürdetve, Nátán még a kádban fújja a buborékokat. Pizsibe bújás, egy utolsó FaceTime apával, két esti mese, majd Nátán egyik kedvenc része, az imádkozás után jöhetnek az álommanók…

Szinte már lecsukott szemmel nézem őket, ahogy elégedetten álomba szenderülnek. Én is elfáradtam... nem is kicsit. Tényleg úgy érzem, mintha mindenem fájna, de nem érdekel, nem törődöm vele. Csak egy gondolat jár a fejemben, hogy minden perce megérte.