A halogatás lélektana: mi az oka, és mit tehetünk ellene?

Halogatásról akkor beszélünk, amikor pontosan tudjuk, mit kellene tennünk, és azt is, hogy most kellene elvégeznünk az adott feladatot, azonban mégsem tesszük meg. Ehelyett eltoljuk magunktól az aktuális tennivalót, és inkább kifogásokat keresünk (és mindig találunk is!), hogy a nemszeretem tevékenységet elhalaszthassuk egy másik időpontra. Ezzel pedig jó eséllyel beleesünk a „majd holnap megcsinálom” csapdájába...

Mi állhat a hátterében?

– A teendők elodázásának sokféle oka lehet – magyarázza Dr. Takács Ildikó halogatáskutató, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Ergonómia és Pszichológia Tanszékének oktatója. – Hajlamosíthatnak rá az olyan személyiségvonások, mint például az idővel kapcsolatos viszony, másrészről sokat számít a szocializáció és a neveltetés, például, hogy mennyire várta el az illetőtől a környezete, hogy rendet, fegyelmet tanuljon. A halogatásunkat az is befolyásolja, hogy mennyire megengedő a környezet.

– A klasszikus formája az, amikor valaminek az elkezdését halogatjuk – folytatja Ildikó. – Ennek legfőbb oka, hogy nem érezzük, tartjuk fontosnak a feladatot, így nem igazán vagyunk motiváltak arra, hogy foglalkozzunk vele. Máskor azért időzítjük későbbre a tennivalót, mert úgy érezzük, hogy még nem áll rendelkezésünkre elég információ az elvégzéséhez, vagy nem vagyunk kellően felkészültek ahhoz, hogy kivitelezzük az adott tevékenységet. Az esetek nagy részében pedig azért halogatunk, mert számunkra kényelmetlen, kellemetlen a tevékenység, amit el kell végezni, és ezért nem szívesen tesszük meg.

A szakember szerint a halogatás fakadhat abból is, hogy elérhetetlen célokat tűzünk ki, majd félve attól, hogy nem tudjuk megütni az önmagunktól elvárt szintet, inkább bele sem kezdünk a feladatba. Vagy épp ellenkezőleg, a tökéletességre törekedve képtelenek vagyunk befejezni az adott tevékenységet. Az is előfordulhat, hogy nem bízunk eléggé magunkban és a kudarctól való félelem tart minket vissza, hogy elvégezzük, amit elterveztünk, vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy mit fog szólni a környezetünk a munkánkhoz.

Leginkább a fiatalokra jellemző

Dr. Takács Ildikó szerint az egyértelműen kijelenthető, hogy a fiatalok hajlamosabbak a halogatásra, mint az idősebbek.

– Egy huszonéves úgy érzi, az ideje végtelen és bármit megtehet, következésképpen sokkal inkább hajlamos elodázni a teendőit, mint az idősebbek – mondja a szakember. – Különösen igaz ez az egyetemista korosztályra, akik számára az egyetemi oktatás új rendszere lehetővé teszi, hogy jelentősen elnyújtsák a diákéveiket. Ebből adódóan a szóban forgó generáció igyekszik minél későbbre tolni az önálló élet megkezdését, valamint a családalapítást is. A fiatalok halogatása persze a szülőkön is múlik, akik az esetek többségében örömmel veszik, ha a huszonéves csemetéjüket minél tovább a családi fészekben tudhatják.

A halogatáskutató arra is kitér: az évek múlásával egyre inkább más perspektívából tekintünk az életünkre, egyre jobban érezzük az időnk végességét, emiatt az idősebbek sokkal kevésbé halogatnak, mint a fiatalok. Majd érdekességképpen megjegyzi: a férfiak hajlamosabbak a halogatásra, mint a nők, mert alapvetően másképp viszonyulnak az időhöz. Egy nő életében számtalan olyan dolog akad, amit nem lehet elhalasztani, főleg a biológiai működésük miatt. Ebből következik, hogy a nők sokkal inkább figyelnek az időre.

Fontos a szülői minta

– Az, hogy egy gyerek hajlamos-e a halogatásra vagy sem, nagyrészt azon múlik, hogy milyen mintát lát a környezetében – szögezi le Ildikó. – Azokban a családokban, ahol a gyerek(ek) egyik szülője a személyiségéből fakadóan halogató, akkor a halogatásra érzékenyebb és fogékonyabb gyerek őt fogja követni, tehát ő lesz a minta számára. Ha bármelyik szülőnek ez nehézséget jelent, akkor a felnőtteknek ajánlatos megállapodniuk abban, hogy a halogató szülő hagyja-e, hogy a párja az adott tevékenység elvégzésére biztassa a gyereket, vagy hogy úgy szervezze meg az életét, hogy a csemetének ne legyen lehetősége a halogatásra. Az erre való hajlam kialakulását tehát jelentős mértékben befolyásolja, hogy a gyerek milyen mintát lát a szüleitől, illetve a közeli rokonaitól.

A krónikus és a kényelmes halogató

A szakember elmondása szerint vannak javíthatatlan elodázók, ők a krónikus halogatók, akikre leginkább az jellemző, hogy ugyanolyan vagy hasonló feladatokat, döntéseket halogatnak rendszeresen.

– A krónikus halogatás velünk született sajátosság, ezért az érintettek sok és komoly munkával tudnak csak változtatni ezen a szokásukon – magyarázza Ildikó. – Pontosabban bizonyos helyzetekben megvan az esélye, hogy a krónikus halogatónál tetten érhető némi javulás, például, ha az illető olyan környezetbe kerül, ahol nincs lehetősége arra, hogy halogasson. De csodát semmiképpen ne várjunk a „gyógyíthatatlan” elodázótól! Már csak azért se, mert sok esetben az illető nem is igazán érti, mi baja a környezetnek a viselkedésével.

Ildikótól azt is megtudtuk, hogy a halogatóknak számos típusa van. Az egyik például az úgynevezett. túlvállaló, aki rendszerint a képességein, idején, lehetőségein túlmutató feladatmennyiséget vállal, melyeket nyilvánvalóan képtelen végrehajtani. Vagy ott van a kríziskeltő, aki csak az utolsó pillanatok szorításában tudja a legjobbat kihozni magából. Az egyik szélsőséget pedig a tökéletességre törekvő képviseli, aki az önmaga által felállított, irreálisan magas elvárások miatt vagy bele sem kezd a feladat elvégzésébe, vagy nem meri befejezni azt.

– A legaranyosabb és számomra a legszimpatikusabb a kényelmes halogató – mondja Ildikó –, az „Ej, ráérünk arra még!” Pató Pál úr, aki igyekszik elkerülni a stresszt, a kihívást jelentő tennivalókat, és úgy gondolja, hogy a feladat várhat, főleg, ha valami örömteli tevékenységet is végezhet helyette. Ő az, aki nem különösebben izgatja magát, akinek nincs lelkiismeret-furdalása, sem bűntudata.

Hosszú távon nem éri meg

Felvetődhet bennünk a kérdés: mégis miért éri meg nekünk bármit is halogatni?

– Ha a kellemetlennek tűnő feladatoktól egy időre megszabadulunk, annak pozitív hatása van a hangulatunkra, mert valójában a halogatás ad egy pillanatnyi megnyugvást, és rövid távon felszabadító érzéssel jár – mondja dr. Takács Ildikó, aki azt is megvilágítja, miért nem érdemes mégsem hosszú távon halogatnunk.

– A feladatainkat nem fogja megcsinálni helyettünk senki, így, ha mindig elodázzuk őket, akkor idővel felhalmozódnak a kellemetlen, kényelmetlen szituációk, érzések, visszajelzések, és ez egyre nagyobb feszültséget, frusztrációt okoz, majd előbb-utóbb bűntudatot, alkalmatlanság-érzést, szorongást, lelkiismeret-furdalás vált ki.

Mit tehetünk ellene?

– A klienseimnek azt szoktam javasolni, hogy gondolják végig, mi jó nekik a halogatásban, tehát mitől érzik jól magukat akkor, ha elhalasztanak valamit. Ezután gondolják azt is végig, hogy milyen következményekkel jár és milyen konfliktus-lehetőséget rejt a rendszeres halogatás, és milyen hatással van az életükre, majd döntsék el, hogy kell-e ez nekik. Ha a válaszuk nem, akkor valószínűleg képesek lesznek arra, hogy kis lépésekben változtassanak a halogató magatartásukon.

– Egyszerre csak egy dolgon változtassunk – tanácsolja a szakember. – Például tervezzük meg a napunkat, a tevékenységeinket: ez egyébként a legnehezebb a halogatóknak. Miután eldöntöttük, hogy min szeretnénk változtatni, az első néhány napot zárjuk azzal, hogy este vegyük sorra, mit csináltunk aznap, aztán vegyük végig azt is, hogy mi maradt ki az adott napból, amit szerettünk volna még elvégezni, és mit kellett volna tennünk ahhoz, hogy teljesíthessük a kitűzött feladatot.

– Szívem szerint minden felnőttet és gyereket arra biztatnék, hogy zárja le úgy a napot, hogy este elalvás előtt gondolja végig, mi volt a három legjobb dolog, ami aznap történt vele. Ha ebből a három „jó”-ból legalább az egyik az volt, hogy az illető legyőzte valamiben a halogatását, akkor annak örüljön nagyon. Fontos, hogy mindig ünnepeljük meg, jutalmazzuk meg magunkat, ha sikerült megoldanunk a feladatot. Dicsérjük meg magunkat, hogy milyen ügyesek voltunk, és milyen jól csináltuk! Legyünk büszkék a sikerélményre!

(fotó: Shutterstock, privát)