– A kedvenc elfoglaltságaink közé tartozik a kézműveskedés – kezdi Szegfű Teréz, az alapítvány egyik önkéntese, miközben kedvesen invitál engem is az asztal köré. – Készítesz te is valamit? – kérdezi tőlem, én pedig örömmel becsatlakozom.

– Jómagam régi motoros vagyok itt: 10 éve járok a gyerekekhez – meséli Teri. – Bölcsészként végeztem, nincs pedagógiai képzettségem, de azt mondhatom, hogy ide inkább másra van szükség. Ami közös bennünk, önkéntesekben, hogy a legtöbbünk felsőfokú végzettséggel rendelkezik, amiből arra következtetünk, hogy ez a réteg talán nyitottabb a világra. De hozzánk bárki csatlakozhat kortól, nemtől és iskolázottságtól függetlenül. Ami igazán fontos, hogy nyitott legyen, szeressen segíteni és a gyerekek társaságában lenni.

Hozzánk bárki csatlakozhat kortól, nemtől és iskolázottságtól függetlenül.

„Nem mondom, hogy nincsenek nehéz pillanatok”

Kissé félve kezdem el a barkácsolást, ebben mindig is ügyetlen voltam. Mellettem két 10 éves kislány ül, mindketten játszi könnyedséggel hajtogatnak és színeznek: meleg színekben pompázó ajtódíszt varázsolnak a sablonokból és papírokból. Tőlük próbálok ellesni néhány trükköt.

– Nézd, itt kell behajtani – mutatja nekem Teri türelmesen. Látszik, hogy élvezi a munkát. – Nagyon szeretek ide járni, teljesen kikapcsol. Persze nem mondom, hogy nincsenek nehéz pillanatok – a szája mosolyog, de a szemében látom, hogy néhány fájó emlékre gondol vissza. – Nekünk még viszonylag könnyű dolgunk van, javarészt derűs órákat tölthetünk itt. Sajnos azért előfordul, hogy egy beteg gyermeket szenvedni látunk, vagy nehezen válunk meg tőle. De az onkológia, az az igazán nagy falat: oda csak az igazán bátrak mennek, mégis szerencsére ott is stabil a csapat.

Teri azt meséli, hogy volt olyan kisfiú, aki minden alkalommal az ajtóban várta, a foglalkozás végeztével pedig nem akarta elengedni, annyira kötődött hozzá.

– Az onkológián vannak gyerekek, akik évekig bent fekszenek, az önkéntessel megszeretik egymást, így az ilyen helyzetek mindkét felet megviselik. Ahol most vagyunk, ott pedig főként idegrendszeri problémákkal küzdők vannak: agykárosultak, autoimmun betegek, epilepsziások, vagy más neurológiai rendellenességgel élők.

„Néha elájulok, elmegy a hangom…”

– Te miért vagy itt? – kérdezem az egyik szorgoskodó kislányt, aki nagy lelkesedéssel épp egy sünit színez. Hatalmas barna szemeivel rám nézve, választékosan fogalmazva válaszol. – Március óta fekszem itt, van, hogy 2 hétre hazamehetek. Autoimmun betegségem van. Néha elájulok, elmegy a hangom, de olyan is volt, hogy nem kaptam levegőt. Nem tudják, mi okozza. Pár napja vérátömlesztésem volt, úgyhogy végre jobban vagyok – mondja ezt korát meghazudtoló bölcsességgel.

Közben Teri igyekszik mindenkire odafigyelni. Összesen három önkéntes, három gyermek és jómagam ülünk az asztalnál, mint egy kis család. Kellemes, barátságos légkör uralkodik a szobában. A foglalkozás felénél becsatlakozik egy kisfiú is hozzánk, feje gézlappal átkötve.

– Kérlek, tedd repülőmódba a telefonodat – kéri tőlem Teri a kisfiúra nézve. – Fémszálak vannak az agyában, épp monitorozzák, a mobiltelefon hullámai megzavarhatják a rendszert. Természetesen eleget teszek a kérésnek, és közben azon gondolkodom, hogy vajon miért lehet itt a kisfiú.

– Epilepszia – válaszol fel nem tett kérdésemre Teri. – Volt olyan értelmi sérült beteg, aki alapvetően alig kommunikált valakivel, engem mégis nagyon megszeretett. Imádta a teljes nevemet, mindig így hívott magához: gyere, Szegfű Teri! – emlékszik vissza mosolyogva.

Lassan elkészül az én ajtódíszem is, nem is olyan rossz, de ez javarészt profi kis segítőimnek köszönhető. Problémáik ellenére végtelenül kreatívan és szűnni nem akaró lelkesedéssel munkálkodják végig a 2 órát.

– Van, hogy fél 8-ig is itt vagyunk, attól függ, hogy mennyire motiváltak a gyerekek – folytatja Teri. – Persze nem mindig tudunk ilyen aktívak lenni, vannak ugyanis olyan kis betegek, akik nagy fájdalmakkal küzdenek és még az ágyat sem hagyhatják el. Velük inkább társasozunk, kártyázunk, vagy pedig mesét olvasunk fel nekik.

Jóvátételi szolgálatnak sem utolsó!

Amikor arról kérdezem, hogy minderre honnan van anyagi forrásuk, az adó 1%-ot említi:

– Nem sok, de épp elég ahhoz, hogy fenntartsuk magunkat. A társasjátékok nagy része a kórházé, a kézműveskedéshez szükséges eszközöket pedig a befolyt összegből tudjuk finanszírozni.

Az őszi dekorok elkészültek, de a lányok még mindig teli vannak energiával: Teri ötletekkel árasztja el őket, hogy miket csinálhatnának.

– Karkötő? – fordul hozzájuk, ők pedig csillogó szemekkel bólogatnak. A gyerekek másokat is megajándékoznak: egymásnak „barátságkarkötőt”, az ápolónőknek pedig fonalnyakláncot készítenek.

Az alapítvány önkéntesei között egyébként jóvátételi munka is folyik.

– Több olyan emberrel ismerkedtünk már meg, aki egy enyhébb bűncselekmény utáni jóvátételi szolgálatot teljesített itt – teszi hozzá Emese, egy másik elhivatott önkéntes. – Általuk mi is megismerhettünk új helyzeteket, élettörténeteket. Nem mindig mesélnek arról, hogy mit követtek el, de azt látjuk rajtuk, hogy mély nyomot hagy bennünk az itt eltöltött idő.

Emese nagyon fiatal, de már 8 éve van az Ágyszínháznál.

– Még a felsőoktatási tanulmányaimat végzem, ezért nem tudok olyan rendszeresen járni, mint Teri, de nagyon szeretem az itteni légkört és a gyerekeket.

– Emese egy igazi kincs számunkra, ugyanis a kamaszokkal zseniálisan jól megérteti magát! – fűzi hozzá nevetve Teri. – Szinte az ő korosztályuk, így minden mai sorozatot, filmet és játékot ismer, van közös pont.

Lassan végéhez közeledik az idő. Épp nővérváltás van, érkeznek az éjszakások, előtte viszont még az egyik kislány szurit kap. Semmi könny, bátran viseli a kötelező esti „programot”, én pedig azon gondolkodom, hogy mi, felnőttek mennyit tanulhatnánk tőle…

A 25 éve működő Gyermekvilág – Ágyszínház Alapítvány azzal a céllal jött létre, hogy játékos feladatokkal és odaadással enyhítsen a kórházban tartózkodó picik szenvedésein. Festenek, gyurmáznak, hajtogatnak: alkotnak és lelket erősítenek – mondják. Az alapítvány önkéntesei összesen 15 helyen vállalnak szolgálatot, jelenleg 50-70 fő közé tehető az állandó látogatók száma.

Az alapítvány az elmúlt 25 évben összesen több, mint 500 önkéntessel dolgozott. Ennyien gondolták úgy, hogy segíteni szeretnének és örömmel áldoznának szabadidejükből heti két órát arra, hogy a gyermekeket, ha csak egy rövid időre is, de boldoggá tegyék. Ilyenkor a szülők is kicsit mentesülnek a nyomás alól, elszaladhatnak ügyeket intézni, vagy csak meginni egy kávét, bekapni egy falatot. Nagy örömmel fogadják az önkénteseket, azt viszont hangsúlyozzák: nagyon fontos e munkában a rendszeresség, hiszen a gyermekek mindig számítanak rájuk, várják őket.

kisgyermekegészségbetegségönkéntes