Napsütötte, langyosan meleg őszi délután van. Amíg várakozom interjúalanyaimra, felkészítem a lelkem egy szívbemarkoló történetre. Milyen lehet elveszíteni egy kisbabát? Nem akarom soha megtapasztalni ezt az érzést, mégis tudni szeretném, hogy mi is az ő történetük. Amikor megérkeznek, széles mosoly ül az arcukon; a köztük lévő harmónia és az egymás iránti tisztelet már az első másodpercekben érezhető.

Hogyan ismerkedtetek meg?

– Tizennégy évvel ezelőtt történt egy fitneszklubban – kezd bele Gergő, miközben átkarolja kedvesét. – Mindig is fontos szerepet játszott az életemben a mozgás; testnevelőtanárként végeztem, kiegészítésképpen pedig tréningeket tartottam. Emlékszem, hogy az egyik órámon megjelent Zsófi és helyet foglalt az első sorban. Ő volt az a lány, aki állandó mosolygásával azonnal levett a lábamról. Próbálkoztam közeledni hozzá, beszélgetést kezdeményeztem, de eleinte visszautasított. A hódítási kísérleteim végül célba értek, de tény és való, hogy meg kellett küzdenem a szerelméért. Azt hiszem, ez is nagyon tetszett benne…

– Onnantól kezdve pedig már felgyorsultak a dolgok – veszi át a szót Zsófi. – Érdekesség, hogy bár mindketten pedagógusok vagyunk, mégis egy edzőteremben találkoztunk először. Én akkoriban napközis tanárként dolgoztam, Gergő pedig testnevelést oktatott. Rájöttünk, hogy rengeteg közös van bennünk, így hamar egymásra hangolódottunk és már a második randevú után összeköltöztünk.

A többi mérföldkőhöz is ilyen gyorsan érkeztetek meg?

– Igen – folytatja Zsófi. – Mi magunk is csodálkoztunk azon, hogy minden úgy haladt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A megismerkedésünk után két évvel összeházasodtunk és nem sokkal később megfogant első gyermekünk, Regő. A terhesség teljesen rendben zajlott, mígnem elérkezett a szülés napja.

Komplikáció lépett fel?

– Eleinte nem. Ragaszkodtam hozzá, hogy a szülés minden pillanatát megéljem, legyen az jó vagy rossz, ezért nem kértem semmiféle gyógyszert a fájdalmaim enyhítésére. Számomra fontos volt, hogy az egész természetes úton történjen. Mégis, amikor a vajúdás során kiderült, hogy a babának nincsen szívhangja, azonnal cselekedni kellett. Betoltak a műtőbe és császármetszést hajtottak végre rajtam. Annyira gyorsan történt minden, hogy felocsúdni sem volt időnk.

– Derült égből villámcsapásként ért minket a hír, hogy nagy a baj – teszi hozzá Gergő. – Regőnek köldökvénás trombózisa lett, ami oxigénhiányos állapotot okozott nála. Azonnal inkubátorba tették, majd hűteni kezdték, hogy megpróbálják helyrehozni a súlyos agykárosodását.

Kaptatok orvosi magyarázatot arról, hogy vajon mi okozhatta ezt az elzáródást?

– Egyszerűen nem lehet tudni, bárkivel előfordulhat – folytatja Gergő. – Zsófi terhessége zökkenőmentesen zajlott, így az biztos, hogy nem valamilyen külső hatás okozta. Később különböző vizsgálatokra is elmentünk, hogy kiderítsük, van-e valamelyikünknek erre hajlama, de nem találtak egyikünknél sem véralvadási problémát. Nagyon hálásak vagyunk egyébként az orvosi csapatnak, mert mind emberileg, mind szakmailag megtették a tőlük telhetőt, hogy megmentsék a kisfiunk életét, de ez végül sajnos nem sikerült. Regő három napot tölthetett csak velünk.

Ennél a pontnál az eddig derűs beszélgetést felváltja a megfoghatatlan szomorúság.

Hogyan lehet kiheverni egy ekkora tragédiát?

–Teljesen soha nem lehet – válaszolják egyöntetűen, majd Gergő elmeséli, hogy számára mi adott némi vígaszt. – Megpróbáltam előre nézni, mert ha ezt nem teszem meg, akkor nincs tovább. Viszont kell, hogy legyen „tovább”, hiszen a Föld forog, a nap felkel, nekünk pedig menni kell a céljaink felé. Tudtuk, hogy a leghőbb vágyunk, hogy saját családunk legyen, ezért minden porcikánkkal küzdöttünk azért, hogy fizikailag és mentális is átvészeljük ezt az időszakot.

– Bár túllenni ezen teljesen képtelenség, de próbáltunk felépülni annyira, hogy tovább tudjunk lépni – veszi át a szót Zsófi. – Ami segített nekem, hogy volt lehetőségem látni Regőt. Gergő minden nap bent volt nála több órán át, én viszont az egészségi állapotom miatt csak a harmadik napon tudtam utánuk menni a kórházba. Így is lelki megnyugvást adott mindkettőnknek, hogy az utolsó órákban vele lehettünk és elbúcsúzhattunk tőle.

Mi és kik segítettek ezután?

– A család és a barátok – folytatja Gergő. – Elképesztő összefogás történt értünk a részükről; szinte minden nap volt nálunk valaki, akinek kiönthettük a lelkünket. Jólesett tabuk nélkül, kendőzetlenül, őszintén beszélni az érzéseinkről. Minden alkalommal, ahogy újra és újra kibeszéltük magunkból a tragédiát, egy picit enyhült a fájdalom. A kollégáim is nagyon támogatók voltak: szabadságot kaptam és elvégezték helyettem a munkát, hogy végig Zsófi mellett lehessek.

– Nekem Gergő édesanyja nyújtott támaszt abban a tekintetben, hogy ő maga is átesett már hasonlón – folytatja Zsófi. – Emlékszem, hogy senkit nem tudtam elviselni akkoriban magam körül, kivéve őt, akinek már a jelenléte is vigasztalóan hatott rám. A későbbiekben aztán tudatosan munkálkodtunk Gergővel azon, hogy feldolgozzuk a gyászt: kimozdultunk, amikor csak tudtunk. A személyiségünkből adódóan mozgalmas életet élő, életvidám pár vagyunk, így ebben a helyzetben is törekedtünk arra, hogy ezt a vitalitást valamiképp megőrizzük. Kirándultunk a természetben, utaztunk, társaságban voltunk.

Gondolkodtatok a miérteken?

– Nyilván kerestük az orvosi magyarázatokat, de a miértekre a választ nem, hiszen, ha ezt kérdezgetjük magunktól folyamatosan, egy idő után elveszítjük a józan eszünket. Ezekre egyszerűen nem létezik válasz. Hiszem, hogy annyi terhet ró ránk az élet, amennyit még elbírunk, és hogy egy ilyen helyzetben meg kell élni mindent; azt is, ami nagyon fájdalmas, például elpakolni a babaholmikat – meséli könnyezve Zsófi.

Összekovácsolt titeket ez a tragédia?

– Elképesztő módon megerősítette a kapcsolatunkat – válaszolják egyszerre, majd Gergő folytatja. – Bennünk fel sem merült, hogy ez minket szétválaszthatna, sőt, minden erőnkkel egymást támogattuk.

– Amikor az egyikünk lent volt, a másikunk fent, így mindig tudtuk bátorítani egymást – veszi át a szót Zsófi. – Számomra az egyik legnehezebb időszak az volt, amikor szeptemberben visszamentem dolgozni, kicsi gyerekek közé, és a kollégáim jöttek gratulálni. Akkor nagyon sokszor sírva mentem haza, de Gergő végig mellettem állt. Mindketten megengedtük magunknak, hogy maximálisan megéljük az éppen aktuális érzelmeinket; amikor sírhatnékunk támadt, sírtunk, viszont amikor végre tudtunk egy kicsit nevetni, amiatt sem éreztünk bűntudatot. Ezt a tanácsot is egy kedves barátunktól kaptuk: attól még, mert ért bennünk egy ilyen tragédia, merhetünk nevetni.

Azóta két gyermekkel bővült a családotok. Volt bennetek félelem azzal kapcsolatban, hogy ez újra megismétlődhet?

– Úgy voltam vele, hogy egy helyre kétszer nem üt a ménkű – mondja Zsófi. – Egy másik orvosi csapat kezébe kerültem, mert az előző szülésznőm akkor szintén várandós volt, illetve őt is megrázták a történtek. Kis komplikáció ugyan fellépett a második terhességem alatt, de szerencsére nem történt nagyobb baj. Programozott császármetszéssel megszületett Rege – soha nem is volt kérdés, hogy ezt a nevet adjuk neki –, majd később pedig Buda.

Milyen tanácsot adnátok azoknak a szülőknek, akik hasonló tragédián mentek keresztül?

– Ami nekünk rengeteget segített, azok a rituálék – kezdi Zsófi. – Regőt elbúcsúztattuk egy gyönyörű templomi szertartás keretében, illetve kijelöltünk egy helyet, ahová a születésnapján évről évre visszatérünk: virágszirmokat viszünk, amiket elszórunk ott. A gyerekek imádják ezeket az alkalmakat és minden évben alig várják, hogy „meglátogassuk Regőt”. Fontosnak tartottuk, hogy az ő nyelvükön, de elmeséljük nekik a történteket, így a kezdetektől fogva úgy tekintenek a családra, hogy ők hárman vannak testvérek. Rege első osztályosként az órán családábrázolásnál egy angyalkát is rajzolt a papírra: „Nézze tanárnéni, ő ott Regő!”

– A lelkész úr – aki egyben pszichológus is – megnyugtató jelenlétével és szavaival vígaszt tudott nekünk nyújtani – teszi hozzá Gergő. - Érdekes, mert azelőtt engem nagyon sokat foglalkoztatott a halál gondolata és bevallom őszintén: tartottam is az elmúlástól. Regő halála után viszont azt éreztem, hogy többé nincs mitől félnem, hiszen végül is mi vár minket a halál után? A kisfiunk, akivel majd újra együtt lehetünk…

(illusztráció: Shutterstock)

gyászpárkapcsolatpszichológiaünnepbabavárásinterjúcsalád mint pozitív érték