Dia, tizenhat éves
Szerző:Schäffer Erzsébet2021. 09. 17.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Hagyományőrző aratás volt, s csak néztem, hogy a kaszások, a marokszedők, a vízhordók mind fájós derekú, visszeres lábú jó hetvenesek. Ebédnél mondom is egyiküknek, hol vannak a fiatalok? Rám néz, nevet: Fiatalok? Mint a tápos csirkék. Gyengék!
Hát én találkoztam egy erőssel.
Annyit tudtam, hogy Dia tizenhat éves, és van még három testvére. Kisebbek nála. S azt is tudtam, hogy mint legnagyobb gyerek, ő a segítsége az édesapjuknak.
– Édesanyátok?
Dia hallgat kicsit, biztos volt benne, hogy többet tudok róluk. Aztán rám néz tiszta szemmel.
– Anya beteg… Évek óta.
Van, aki soha nem tudja meg, mi az, betegnek látni, akit szeret. Van, aki felnőttként találkozik azzal a helyzettel, hogy betegségtől, gyöngeségtől kiszolgáltatottá lesznek a hozzátartozói. Az nagyon ritka, hogy kisgyerekként kell látnia, hogy az édesanyja, aki őt a világra hozta, sorvad, gyengül, és valószínűleg soha nem lesz egészséges már.
Hallgatom Diát, egyenletes hangon beszél. A szemembe néz, nem vár sajnálatot és elismerést sem. Ragyogó nagy barna szeme aranyos cirmos. Aranyos fények ülnek azokban a szemekben, ami, míg mesél, hol egy gyerek nézését tükrözi, hol egy sokat megélt felnőttét. Nyugodt a hangja. Annak az embernek a nyugalma sugárzik belőle, akinek legyen bármi nehéz a dolga, teszi zokszó, háborgás nélkül, azzal a természetességgel, ahogy reggel felkel a nap, este meg lenyugszik. Csakhogy ez az ember egy alig tizenhat éves kislány.
– Négyen vagyunk testvérek, én a legnagyobb. Apa sokszor mondja, milyen szerencse, hogy elsőnek kislánya született. Mert aztán jött a három fiú. Így öt férfit kell elkormányoznom.
Mosolyog, a cipője orrát nézi.
– Egészen kicsi korunkban nem volt semmi baj, abba az óvodába jártunk, ahol anya óvónő volt. De aztán én tízéves voltam, negyedikes, amikor észrevettem, hogy valami megváltozott. Feltűnt néhány dolog. Anya mozgása bizonytalan lett, sokszor le kellett ülnie, hirtelen megfogott valamit, hogy el ne essen, sokszor megbotlott, mintha ivott volna… és… és egyszer csak nem járt el többé dolgozni. Akkor már ketten voltunk iskolások, értünk se jött többé. Csak a papa. Ő meg igyekezett önállóságra nevelni minket. Ahogy nagyobbak lettünk, elmondta, anya izomsorvadásos beteg és nincs rá remény, hogy meg tudják gyógyítani. Apa etette, fürdette, aztán már én is. Nagymama nem tud emelni, de sokat segít azzal is, hogy nap közben sokszor vele van. Szó van róla, hogy egy otthonba kerül, de egyikünk sem szeretné. Most már a fiúk is nagyobbak, a legkisebb öcsém is tízéves. Azt mondtuk, hogy még többet csinálunk, összefogunk, csak anya maradjon velünk.
– Tudtok beszélgetni?
– Fárasztja a beszéd, de nagyon szereti hallgatni, ha mi mesélünk, hogy mi történik velünk meg mi van a világban. Nem mutatja, hogy elfáradt, de én látom. És akkor szólok a fiúknak.
– Mit szólnak az osztálytársaid? Az ismerősök?
Dia megint a cipőjét nézi, aztán rám emeli a szemét.
– Az osztálytársaim szeretnek, két barátnőm sokat jön segíteni. A felnőtteket sokszor nem bírom, különösen, ha sajnálnak vagy sajnálkoznak. Az nem vezet semmire, engem csak dühössé és rosszkedvűvé tesz. Elég, ha megölelnek, vagy mondanak valami bíztatót. Anya annyira finom lelkű és szerető, hogy minket nem sajnálni kell, hanem irigyelni.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?