És a férfiakkal mi lesz?

„Szakmai tudásomat az emberi nélkülözés és szenvedés megelőzésére, enyhítésére és a kiszolgáltatottak képviseletére fordítom. Arra törekszem, hogy a hatalmon lévők és az egész társadalom figyelmét felhívjam a társadalmi igazságtalanságokra.”

Ez a bekezdés részlet abból az esküszövegből, amelyet a diploma átvétele előtt sokadmagammal hangosan és világmegváltó hangulatban harsogtunk. De miért is hozom ezt most ide?

Az egyik korábbi posztom alatt egy férfi a címben szereplő kérdést szegezte nekem. Egy pillanatra megilletődtem, aztán komolyabban elgondolkodtam rajta.

Egyfelől nem hálás feladat ehhez a témához nyúlni az extra érzékenysége miatt, ugyanakkor nem tehetünk úgy, mintha nem lenne ugyanúgy létező jelenség, mint a nők bántalmazása.

„Te szerencsétlen!”

Az aktuálisan rendelkezésre álló statisztikai adatokból egyértelműen kiolvasható, hogy a kapcsolati erőszak érintettsége a férfiak körében szinte elenyésző a nőkéhez képest. 5% körüli. Ez a felvállalt, ismertté vált esetek aránya.

5 százalék. Kevésnek tűnik, igaz? Aztán újraolvasom az eskü szövegét, és nem látom benne azt a passzust, hogy csak bizonyos előfordulási ráta felett foglalkozhatom a kiszolgáltatottakkal, bajba jutottakkal.

Aztán eszembe jutnak azok a történetek, amelyeket az elmúlt évtizedekben hallottam.

Amikor egy kedves barátom volt párja gúnyos megjegyzéseket tett a férfi megjelenésére. Amikor alkalmatlannak tartotta egy szög beverésére is. Amikor a nő látványosan kiborította az ételt, mert azt túlfőzte a barátom. Amikor a barátnő egy nem a tervek szerint alakult együttlét közben degradáló, megalázó módon adott hangot csalódottságának.

Eszembe jut az az eset is, amikor még telefonos tanácsadó koromban panaszolta el nekem egy – anonim – katona, hogy a felesége rendszeresen bántalmazza. Karmolta a férfit, tépte a ruháját, minősíthetetlenül beszélt vele a gyerekek előtt. A telefonáló feltette nekem a nagy kérdést: mit tegyen? Ha elmegy a rendőrségre és bejelentést tesz, „kiröhögik”, mondván, katona, nehogy már egy nő verje. Ha megvédi magát, és ezáltal a feleségén keletkezik valamilyen sérülés, akkor azonnal a katonai ügyészségen találja magát.

Megértettem a félelmét. Nem ez volt az első olyan hívásom, ahol egy férfi arról számolt be, kinevették, elbagatellizálták a problémáját a különböző hatóságok.

Egy férfi minden körülmények között legyen férfi!

Hogy lehet az, hogy egy „gyenge nő” képes és alkalmas arra, hogy bántalmazzon egy életerős embert? „Aki hagyja, hogy megverjék férfi létére, az meg is érdemli!”

Ismerősek ezek a mondatok? Hallotta már, esetleg mondta is valakinek őket?

Lehet, hogy az említett okok miatt sokkal nagyobb a látencia (rejtve maradás) ebben a kérdésben, mint amit általában gondolunk (Azt hiszem, részemről ez inkább kinyilatkoztatás, mintsem bizonytalan tapogatódzás.)

Bár vitathatatlanul a legszembetűnőbb, legsúlyosabb és sokszor legtragikusabb a fizikai bántalmazás okozta sérülés, mérhetetlenül nagy sebeket tud ejteni a lelki, verbális bántalmazás is. Éppen a megtörtség, szégyenérzet miatt rettenetesen nehéz felvállalnia egy férfinek, ha ez történik, vagy történt vele a múltban.

Van segítség!

Tapasztalataim szerint egy férfi jóval könnyebben, gyorsabban talál megoldást és kiutat egy bántalmazó kapcsolatból (persze csak akkor, ha azt felismerte), mint egy nő, főleg úgy, ha a bántalmazóval közös gyermekek az anyukával maradnak (túlnyomó többségben erről beszélhetünk). Azért ez inkább jelent egyszerűen elköltözést, mintsem a trauma lelki feldolgozását.

Uraim! Biztos vagyok benne, hogy nehéz előlépni és felvállalni egy ilyen helyzetet, de azt is tudom, hogy minél többen beszélnek erről és kérnek segítséget, annál érzékenyebb lesz a társadalom ezzel a létező problémával szemben is. A családsegítő- és gyermekjóléti szolgálatok, az ingyenesen elérhető mentálhigiénés tanácsadók, pszichológusok, az OKIT, mind a segítségükre lehetnek, de az első lépést Önöknek kell megtenni!

A magam részéről pedig csak annyit mondhatok: felesküdtem egy hivatásra, és eszerint, nem a számok alapján teszem a dolgom a továbbiakban is.

Amennyiben Ön vagy valaki a környezetéből segítségre szorul, kérjük, ne habozzon! Hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80/20-55-20. A szám a nap 24 órájában, ingyenesen, anonim hívható.