Dávid és Dóri, idén májusban kötöttétek össze hivatalosan az életeteket, de a járványhelyzet miatt a lagzit csak szeptember végén tudtátok megtartani. Hogy érzitek magatokat férjként és feleségként?

Heatlie Dávid: Mostanra már hozzászoktunk ehhez a helyzethez, és nagyon élvezzük (mosolyog). Mindig is házasságpárti voltam, és amikor gyerekkoromban rendre megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, mindenkinek azt válaszoltam, hogy apa.

Heatlie Dóra: Én is nagyon vártam már, hogy azt mondhassam Dávidra, ő a férjem, és hogy Heatlie Dóraként mutatkozhassam be. Számomra az is sokat jelentett, hogy felvettem a vezetéknevét, mert úgy érzem, ez is erősíti a köztünk lévő köteléket.

Éva, édesanyaként mit szóltál hozzá, hogy megnősült az egy szem fiad?

Csepregi Éva: Boldog vagyok, hogy így döntöttek, szívből örülök neki. Nagyon szép dolognak tartom azt, hogy ők ketten úgy gondolták, összekötik az életüket és kéz a kézben elindulnak egy közös úton. Ez egy óriási elhatározás, egy igazán komoly döntés két fiatal részéről. Nagyon bírom, hogy Dóri ilyen klassz lány, céltudatos, határozott, és tudja, hogy mit akar. Dávidot is sodorja magával ilyen szempontból, és ez egy jó dolog.

H. Dóra: Igazából egymást sodorjuk. Én például Dávidnak köszönhetem, hogy határozottabb lettem, mert korábban egyáltalán nem volt önbizalmam. Amióta őt ismerem, azóta sokat változtam ezen a téren is. Kölcsönösen jó, hogy vagyunk egymásnak.

Cs. É.: Én is úgy érzem, hogy ők ketten támasztják egymást, ami jó, mert úgy gondolom, hogy akkor jó egy párkapcsolat, amikor olyan, mint egy nagy A betű: amikor a felek úgy támaszkodnak egymásra, mint az A betű két szára.

H. Dávid: És te vagy a „kapocs”, aki összeköti a két szárat (néz mosolyogva az édesanyjára).

Cs. É.: Imádom Dóriék családját is, nagyon helyes, rendes, szeretetreméltó emberek, az első perctől kezdve szeretettel fogadtak engem is. Ennek nagyon örülök, már csak azért is, mert ez valahol engem is igazol: alátámasztja azt, hogy jól neveltem a fiamat. Mert számára is fontos volt az, hogy olyan párt válasszon, aki szerető, összetartó családban nevelkedett, és akinek számára ugyanolyan fontosak ezek az értékek. Dávid rendkívül családcentrikus, szereti, ha jó emberek veszik körül, hihetetlenül inspirálja őt a környezete.

H. Dóra: Meg ő is hihetetlen módon tud inspirálni másokat.

Cs. É.: Amikor kiderült, hogy Dórival eljegyezték egymást, beszélgettünk egy kicsit hármasban, és én elmondtam nekik az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Többek között azt, hogy egy párkapcsolat, egy házasság akkor lehet boldog, ha a felek megadják a kellő szabadságot egymásnak. Ha tiszteletben tartják azt, ami a másiknak igazán fontos, például a munkáját, a szenvedélyeit, akkor jó eséllyel boldogok lesznek. Nagy örömömre a fiatalok teljes mértékben egyetértettek velem ebben a kérdésben.

Dáviddal mindig nagyon közel álltatok egymáshoz. Hogyan élted, éled meg azt a folyamatot, hogy belépett egy harmadik személy ebbe a ti különösen szoros szövetségetekbe?

Cs. É.: Igazából most tartunk ott, hogy fordulóponthoz érkezett a közös életünk. Új életszakaszba léptünk. Át azon az ajtón, ami az igazi elszakadás ajtaja, hiszen most már egy másik nő áll a legközelebb Dávidhoz. Ezek mind természetes dolgok, de azért egy anya számára ezek mindig nagy lépések és egyben nehéz pillanatok is. Mostantól meg kell szoknom, hogy ha telefonon felhívom a fiamat, akkor már többesszámban köszönök nekik, tehát most már ők ketten vannak, és a döntéseiket is ketten hozzák meg. Én úgy látom, hogy Dóri az erősebb személyiség ilyen szempontól, ő egy igazi nő, aki két lábbal áll a földön, sok mindent tud, és egy világot látott ember. Dávid is az egyébként, mert nagyon sokat utaztunk együtt, meg ő sokat utazott egyedül is, de azért mégiscsak egy nőben van meg az a fajta határozottság, ami a mindennapi életük szervezéséhez és menedzseléséhez szükségeltetik. Dávidék egy kedves barátnőmtől kaptak két pezsgőspoharat az esküvőjükre: az egyiken Mr. Right (Mr. Igaza van – a szerk.), a másikon Mrs. Always Right (Mrs. Mindig igaza van – a szerk.) felirattal. Akárhogy is nézzük, ez a „leosztás” majdhogynem minden párkapcsolatra érvényes.



Dáviddal egy ideig egymás szomszédságában éltetek Szentendrén, aminek kimondottan örültél, de időközben a fiatalok Budapestre költöztek.

Cs. É.: A pandémia idején Dávidék többnyire Szentendrén laktak, és számomra megnyugtató volt, hogy ott vannak, és hogy együtt vagyunk. Egy ideje azonban az elfoglaltságaik, a munkák meg az iskola miatt elköltöztek: kiadták a lakásukat, ők pedig a fővárosban bérelnek egy másikat. Bár úgy látom, hogy Dávid visszavágyik, mert imádja Szentendrét, és Dóri is szereti, a közös szempontok most Budapesthez kötik őket. Bízom abban, hogy ha majd lesz unokám, akkor a kicsivel visszatérnek a kisvárosi környezetbe, a jó levegőre.

Ha már így szóba hoztad, várod már, hogy nagymama legyél?

Cs. É.: Nagyon! De közben persze azt is tudom, hogy a fiataloknak még ki kell alakítaniuk a közös életüket. Bár erre szoktam azt mondani, hogy egy gyerek akkor jön, amikor ő jönni akar (mosolyog).

A fiadat ma már énekesként, dobosként és dalszerzőként is jegyzik a hazai zenei életben. Ráadásul a ti helyzetetek azért is speciális, mert már 14 éve kollégák is vagytok a Neoton Família Sztárjai formációban. Ez milyen érzés számodra?

Cs. É.: Dávid hétéves kora óta dobol, és bár soha nem gondoltam volna, hogy valaha velünk fog zenélni, mégis így hozta az élet... A fiam mára nagyszerű zenésszé, igazi színpadi emberré érett, aki remekül kijön a többiekkel. Egyébként is könnyű vele, mert jó természetű, és remek a humora. Az pedig, hogy együtt zenélünk, és ő is részese a Neoton-sikernek, az életem ajándéka! De a Neoton mellett ott van a saját zenekara, a Heatlie is, és azt is nagyon komolyan veszi.

H. Dávid: Nyáron sok szempontból nehéz összeegyeztetni a kettőt, mert a Neotonnal sokat koncertezünk. Az elkövetkező hónapokban mindenképpen szeretnék több időt szakítani a zenekaromra, az ősz folyamán tervezünk néhány budapesti fellépést, és új dalokat is fogunk írni. Pár hete harmadik helyezést értük el a Peron Music Alapítvány tehetségkutató tatabányai fordulójában, aminek igazán örültünk.

Cs. É.: Nagyon büszke vagyok Dávid szakmai sikereire. Az emberek többsége ugye azt szeretné, ha a gyereke valamilyen módon tovább folytatná azt, amit ő elkezdett. Persze ez mindig veszélyes mezsgye, mert az viszont nem jó és nem szerencsés, ha valakire ráerőszakolnak valamit, csak azért, mert az anyukája vagy az apukája sikeres az adott szakmában. Dávidnál szó sem volt arról, hogy bármit ráerőltettünk volna. Nála már gyerekkorában kiderült, hogy a zene az élete, és hogy ő tényleg a dobok „mögé” termett. Én pedig hagytam, hogy azt csinálja, amihez igazán kedvet érez.

Mindenesetre volt kitől örökölnie a muzikalitását, úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy nem esett messze az alma a fájától...

Cs. É.: Persze, és hiszem, hogy az ember nem véletlenül születik oda, ahova születik. Dórinak is többször mondtam már (közben megsimogatja a menye kezét), hogy szerintem az én unokám egy különlegesen tehetséges ember lesz, és talán ő fogja majd mindannyiunk álmát megvalósítani (mosolyog).

Dóri, a zenészlét sajátos életforma, ami a férjed elfoglaltságaiból adódóan nyilván sok szempontból meghatározza a mindennapjaitokat, különösen a koncertszezonban.

H. Dóra: Számomra sosem jelentett problémát az, hogy Dáviddal teljesen más, mondhatni ellentétes időbeosztásban és ritmusban dolgozunk. Alapvetően szeretek egyedül lenni, és az én munkám is olyan, hogy elég sok felkészülést kíván. Televíziós szerkesztő-riporterként dolgozom, és mellette jógát oktatok. Amikor egyedül vagyok, akkor is nagyon jól elfoglalom magam: találkozom a barátaimmal, a családtagjaimmal, sorozatokat nézek, és van sok jó könyvünk, meg van egy nyuszink is, akivel foglalkozni kell. Engem abszolút nem zavar ez az életvitel, inkább csak azt sajnálom, hogy Dávid sokszor nem tud részt venni a családi összejöveteleken.

Az előbb említetted, hogy amióta együtt vagytok, azóta sokkal több az önbizalmad. Ez leginkább miben nyilvánul meg?

H. Dóra: Sokáig színésznek készültem, háromszor felvételiztem a színművészeti egyetemre sikertelenül, ami hatalmas csalódás volt számomra, és borzasztóan rosszul esett, mert nagyon vágytam rá, hogy színész legyek. Mígnem feladtam a próbálkozást, és lemondtam az álmomról. Miután elengedtem a színészetet, a jógában találtam meg azt a fajta megnyugvást, amire a továbblépéshez szükségem volt. Eleinte a jóga a menekülőutat jelentette számomra, de később annyira megszerettem és olyan fontossá, sőt, nélkülözhetetlenné vált az életemben, hogy nemcsak művelni, hanem tanítani is szerettem volna, hogy másoknak is áthassam azt a sok pozitívumot, amit én kaptam ettől a mozgásformától. A jógának köszönhetem, hogy túlléptem a nehéz perióduson, hogy felfedeztem, mi mindenben találhatok még örömet a színészeten túl, és hogy rátaláltam önmagamra. A jóga nagyon sokat segített és segít most is, mert hihetetlenül ki tud kapcsolni. És persze rengeteget segített Dávid is: az ő biztatására végeztem el több jógaoktatói tanfolyamot, amikbe korábban a kishitűségem miatt nem mertem belevágni. Folyton bátorított, mert hitt és bízott bennem, és a támogatása rengeteg önbizalmat adott.

Dávid, te alapvetően ilyen pozitívan állsz mindenhez és mindenkihez?

H. Dávid: Igyekszem! (mosolyog). Dórival egy pár vagyunk, ő a nagybetűs Társam, a szerelmem, és alap, hogy mindenben támogatom őt. De a pozitív életszemlélet, a derűlátás egyébként is jellemző rám, és nemcsak Dórinál „alkalmazom” sikerrel, hanem a családtagjaimat és a barátaimat is igyekszem jókedvre deríteni, amikor rossz(abb) passzban vannak.

Cs. É.: Annak idején az anyukám mondogatta gyakran, hogy Dávid egy kis csodalény, mert neki az a legfontosabb, hogy mindenki jókedvű legyen körülötte. Valóban hihetetlen antennái vannak a fiamnak: ha bármikor is úgy szólok bele a telefonba, hogy hallja a hangomon, hogy valami bánt, rögtön megérzi, hogy valami nincs rendben és kérdezi: „anya, mi a baj?”. Úgy működik, mint egy hiperérzékeny műszer… Dávid pici kora óta azon dolgozik, hogy én jókedvű legyek, és tényleg annyira jó humorérzéke van, hogy nem győzöm mondogatni neki, ezt valahogy kamatoztatnia kellene.

H. Dóra: A jókedve engem is átlendít minden nehézségen, és azért haladok én is egyre jobban a dolgaimmal, mert ilyen társam van.

Éva, amikor megtudtad, hogy a fiad megnősül, azt megfogalmaztad magadnak, hogy milyen anyós szeretnél lenni, vagy éppen milyen nem?

Cs. É.: Nemrég egy ismerősöm azt mondta, kissé kritikus éllel, hogy ne fogalmazzak úgy, hogy jó anyós szeretnék lenni. Azt javasolta, inkább mondjam azt, hogy nem akarok rossz anyós lenni. Akkor és ott megfogadtam neki, hogy legközelebb majd így teszek, bár még most sem pontosan értem, mi a különbség a kettő között. Az anyósokról azt tartják, hogy jellemzően beleszólnak a fiatalok dolgaiba, de igazából ezt nem lehet elkerülni, gyerekek! (pillant a fiára és a menyére)

H. Dóra: De te nem is szólsz bele!

Cs. É.: Igen, egyrészt igyekszem ezt elkerülni, másrészt, ha van egy határozott véleményem valamiről, az még nem azt jelenti, hogy beleszólok, ugye, nem? (néz kérdőn rájuk).

H. Dóra: Sosem voltál olyan, aki megmondja, hogy mit és hogy kellene csinálnunk, sőt, általában mi hívunk fel és kérjük ki a véleményedet, a tanácsodat egy-egy helyzetben. Olyan jó, hogy Csepi itt van nekem! (mondja most már nekem). Az én édesanyám vidéken él, és nem tudok vele minden nap találkozni, úgyhogy nagyon sokszor Csepitől kérek tanácsot, segítséget. Ő a pótmamám és a barátom is egyben.

Ráadásul egy igencsak aktív pótmamával büszkélkedhetsz, hiszen Éva ma is a tőle megszokott lendülettel és munkabírással űzi a hivatását.

Cs. É.: A színpad megfiatalítja az embert (mosolyog), és a közönség szeretete komoly éltető erő, óriási lendületet ad a folytatáshoz. Szerintem az mindenképpen jó, hogy mind a hárman aktív életet élünk, így Dávidéknak kevesebbet kell velem is törődniük, legalábbis egyelőre még (nevet). Minden héten igyekszünk valamilyen közös programot szervezni, mert jól érezzük magunkat egymás társaságában.

Éva, sugárzik rólad a harmónia, a kiegyensúlyozottság és a derű. Lefogadom, hogy az idei év már most különleges helyet foglal el a szívedben.

Cs. É.: Ha csak a fiamra gondolok, akkor mindenképpen. Egyrészt Dávid idén nyáron megkapta a diplomáját a Metropolitan Egyetemen, ahol televíziós műsorkészítő szakon végzett. Másrészt, ami ennél is fontosabb, a magánélete is révbe ért. Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban édesanyaként nem kívánhatok ennél többet! Ha Dávid boldog, akkor én is az vagyok!

További érdekes interjúkat olvashat:

interjúcsalád mint pozitív értékanyaanyósházasságesküvőpárkapcsolat