Gyermekkorunk terhei társunk vállát is nyomják

Milyen szerepe van a gyerekkori traumáknak az életünkben?

– Először is fontos tisztázni, hogy miből alakulhat ki gyerekkori trauma. Sokan elsőként a fizikai és/vagy szexuális bántalmazásra gondolnak, de egy pár hónapos csecsemő számára trauma lehet az is, ha az anyukája hosszasan és több ízben nem reagál arra, ha ő sír. Később traumát okozhat a kisgyermeknek, ha korán elszakad az édesanyjától, aki például nagyon hamar visszamegy dolgozni. Ha sokszor mások vigyáznak rá a szülők helyett, ha az érzelmeit és az igényeit nem veszik figyelembe, ha elválnak a szülők vagy szenvedélybetegek (például alkoholisták) és nem lehet rájuk számítani. De traumát okozhat az is, ha valakit az iskolában megszégyenítenek, csúfolnak. Sokan azt feltételezik, hogy a kisgyerekek elfelejtik a korai lelki sebeiket, de ez nem így van, a tudattalanjukban ezek tárolódnak és később komoly gondok forrásai lehetnek.

Milyen későbbi nehézségeket okozhatnak?

– Megváltozott idegrendszeri fejlődést, megnövekedett szorongásszintet, mentális zavarokat, depressziót, evészavarokat, betegségeket, szenvedélybetegségeket, párkapcsolati problémákat vagy épp alkalmatlanságot az elköteleződésre. Hosszú a lista. Nyilván az átélt trauma típusa és gyakorisága is befolyásolja a következményeket. Több mint 15 éve foglalkozom fiatal felnőttekkel, több mint ezer klienssel dolgoztam már és az esetek 80 százalékában családi vagy gyerekkori traumák állnak a problémáik háttérében.

Mikor érdemes ezen dolgozni pszichológussal vagy mentálhigiénés segítő szakemberrel?

"A feldolgozatlan sérülések tudattalan programokat futtatnak le bennünk."

– Akkor, ha az érintett nem érzi magát jól az életében és rálát önmagára annyira, hogy felfedezze, az élete adott területén vagy területein nem tud jól működni. Azaz fontos, hogy bennünk legyen a szándék, hogy változtassunk magunkon és a hozzáállásunkon. Ne mások küldjenek el bennünket szakemberhez, mert az nem lesz eredményes. Ezzel azt is üzenem, hogy ne erőszakoljuk rá a másikra, hogy menjen el pszichológushoz vagy segítő szakemberhez, mert annak nem lesz jó vége. Aki nem nyitott a változásra és változtatásra, nincs meg a belső indíttatása, az ellen fog állni. Ugyanakkor egy külső nézőpont, egy hiteles és kompetens szakember segíthet feldolgozni a gyermekkori traumáinkat, és így helyre tudjuk hozni az életünket.

Hogyan befolyásolhatják a párkapcsolatainkat ezek a feldolgozatlan sérülések? Ezeket okolhatjuk azért is, ha többször egymás után hasonló párt választunk, akikkel újra és újra ugyanazok a problémák kerülnek elő?

– Igen, a feldolgozatlan sérülések tudattalan programokat futtatnak le bennünk. A gyermekkori élmények, tapasztalatok alapján alakul ki az a kötődési mintázatunk, amelyek szerint felnőttkorban párt választunk. Lehet, hogy bizonytalan vagy elkerülő lesz a kötődésünk, nehezen bízunk meg másokban vagy épp nem is akarunk kapcsolódni másokhoz. Az is előfordulhat, hogy tudattalanul a szüleinkkel meg nem oldott konfliktusokat próbáljuk meg rendezni a társsal és választunk például olyan férfit, aki ugyanúgy távolságtartó és nem vesz figyelembe bennünket, mint az apánk vagy olyan nőt, akitől azt a gondoskodást és empátiát, szeretetet várjuk, amit az édesanyánktól nem kaptunk meg. Akit gyermekkorában bántalmaztak, gyakran felnőttkorában is bántalmazó kapcsolatban köt ki. Erről szól egyébként az új regényem, A nárcisztikussal egy ágyon is. Gyakran egy konfliktushelyzetre való heves reakciónkban, például amikor a társunk nem reagál elég hamar az üzeneteinkre, vagy a barátaival is szeretne időt tölteni, tudattalanul egy gyermekkori elhagyási traumánk aktiválódik, és bár a másik fél csak egy egészséges távolságot tart vagy épp elfoglalt és nincs ideje válaszolni, mi ezt úgy éljük meg, hogy el akar hagyni bennünket és teljesen kétségbeesünk. Tehát a párkapcsolati nehézségeink gyökerei a gyermekkori traumákhoz vezetnek, például a szeretethiányhoz, elhanyagoláshoz.

Ha tudattalanok ezek a gyerekkori sérelmek, akkor honnan tudjuk, hogy hordozzuk őket tinédzserként vagy akár felnőttként? Milyen jelek utalnak arra, hogy gond van?

– A fentiekben felsorolt testi-lelki tünetek jeleznek nekünk, de egyszerűen mi magunk is érezzük, hogy jól működünk-e, vagy állandóan szorongunk és feszültek vagyunk – engem épp ezzel az indokkal keresnek meg a legtöbben. Előfordulhat, hogy párkapcsolati, szakmai sikertelenségeket élünk meg, vagy nincsenek barátaink, szenvedélybetegségekbe csúszunk bele vagy folyton ismétlődő élethelyzetekbe sodródunk, például olyan társat választunk, aki nem képes kölcsönös, szeretetteli kapcsolódásra. Számos betegség hátterében is lelki okok állnak, ezeket ugyancsak érdemes felderíteni.

Milyen módszerekkel lehet leépíteni ezeket a traumákat?

"Akkor tudunk jól működni egy párkapcsolatban, ha önmagunkkal egységben, egészben vagyunk és nem egy másik emberre van szükségünk a teljességünkhöz."

– Én segítő beszélgetések útján dolgozom a klienseimmel, de használok relaxációs technikákat is. A könyveimmel és a videókkal a tudatossági szint emelésében igyekszem segíteni, hogy felismerjük például a bántalmazást vagy ha a családon belüli szerepek torzultak, ha a szülők nem engedik a leválást vagy hogy milyen módon húzzuk meg a határainkat. Hiszek abban, hogy mindenki, aki meghozta a döntését a változtatásra, idővel rátalál a neki segítő módszerre: ez lehet egyéni vagy csoportos út (például pszichodráma), lehet relaxációs vagy mindfulness módszer és vannak olyan megoldások is, ahol a kompetens szakember a kliens ellazult állapotában segíti őt abban, hogy a tudattalan tartalmakhoz hozzáférjen.

A gyermekkori elfenekelések, elcsattant pofonok okozhatnak agresszivitást később egy fiatal felnőttnél? Vagy épp ellenkezőleg, önbizalomhiányt, visszahúzódást?

– Igen, mindkettő lehet. A fizikailag és/vagy lelkileg bántalmazott gyerekek lehet, hogy túlzott alkalmazkodással és engedelmességgel reagálnak, így kiváló célpontjai lesznek felnőttkorukban is a bántalmazóknak. De előfordulhat, hogy önmaguk is bántalmazóvá, lelki és fizikai értelemben is agresszívvá válhatnak. Tehát továbbadják azt, amit ők kaptak.

Mi a gyökere annak, ha valaki nárcisztikus személlyé válik? Honnan ismerhetjük fel?

– Korai, gyerekkori sérülés áll itt is a háttérben. A nárcisztikus igazából egy traumatizált, azaz bántalmazott gyermek, akinek gondjai vannak többek között a felnőttlétbe való megérkezéssel, például a felelősségvállalással, az intimitással. Egy egészséges nárcizmusra szükség van ahhoz, hogy szeressük és képviseljük önmagunkat és elérjük a céljainkat. A gond ott van, ha valaki nincs tekintettel mások igényeire, ha mindig másokat hibáztat, ha különlegesnek és feljogosítottnak érzi magát. Ha nem képes beleérezni a másik helyzetébe, azaz nincs érzelmi empátiája, ha nem tudja kezelni a kritikát, sértődékeny stb. Sokan a partnerüktől várják azt a szeretetet, amit gyermekkorukban nélkülözniük kellett, közben a társukat a kezdeti idealizálás után leértékelik, bántják, igazából a saját belső negatív érzéseiket rájuk vetítve. A nárcizmus diagnosztizálása a szakemberek dolga, a kóros állapot a skála végpontján található, az előző stációkban sokszor csak nárcisztikus személyiségvonások lelhetőek fel. Azt is fontos tudni, hogy a nárcizmus nemcsak nyílt, hanem rejtett formában jelentkezhet, ez utóbbi inkább a nőkre jellemző. Sokan azt sem sejtik, hogy a látszat ellenére a nárcisztikus nincs olyan jó kapcsolatban önmagával, mint gondolnánk, azaz inkább alacsony az önbecsülése és önmegvetés jellemzi.

Mi a titka a kiegyensúlyozott párkapcsolatnak?

– Egy egészséges gyermekkor (nevet). Viccet félretéve, akkor tudunk jól működni egy párkapcsolatban, ha önmagunkkal egységben, egészben vagyunk és nem egy másik emberre van szükségünk a teljességünkhöz. Azaz egy boldog párkapcsolat az önazonos, kiegyensúlyozott jó élet velejárója, következménye. Ehhez érdemes megismerni önmagunkat, feltérképezni a gyermekkori sérüléseinket és meggyógyítani őket.

Hogyan segíthetünk a gyermekünknek, hogy felnőve harmonikus, boldog párkapcsolata lehessen?

– Szeressük, de ne szeressük túl, azaz ne kényeztessük el, mert azzal önállótlanná, életképtelenné tesszük. Egy olyan önbizalomhiányos felnőtté, aki mindig másoktól várja a megoldást. A gyermeknek olyan szülőkre van szüksége, akik önmaguk is tudnak mit kezdeni az érzelmeikkel, akik rá tudnak hangolódni a gyermekük igényeire, akik figyelembe veszik őt és figyelnek rá, akik érzelmi stabilitást tudnak neki nyújtani. Kiszámíthatóan és megbízhatóan reagálnak, képesek támogatni, elfogadni őt és engedik kiteljesedni a személyiségét. Legyenek szabályok és keretek is, amelyeken belül tud mozogni a gyermek, de ne ő irányítsa a szüleit.

(illusztráció: Förster Tamás)