Idősbántalmazás: „Én nem neveltem meg időben…”

Sajnos a téma itt hever előttünk, aktuálisabb, mint valaha, és talán mindenki érzi, hogy foglalkozni kellene vele, csak nehezen tudjuk megközelíteni, megfogni.

Miért speciális téma az idősbántalmazás?

Az első és legfontosabb okot a látenciában, rejtve maradásban kereshetjük. Biztosan mindannyian ismerünk olyan idős családtagot, rokont, szomszédot, akiről sejthető, hogy vannak problémái, de nem beszél ezekről, mert az „senkire nem tartozik”, illetve „senkit nem akar ezzel terhelni”. Ha pedig nem beszél róla, nincsenek információink, így pedig elég nehéz segíteni neki.

Amíg a másik nagyon veszélyeztetett korosztály, a gyermekek csoportja még csak-csak a segítő szakemberek szeme elé kerülhet, addig az idősek sokszor nem is tudnak, akarnak kimozdulni (legfeljebb orvosi vizsgálatokra), esetleg gondozásra, ápolásra szorulnak, így aztán tényleg láthatatlanok maradnak. No, meg „erre a kis időre már minek menjenek bárhova is?” – halljuk gyakran.

Ehhez pedig még erősen kapcsolódik a másik jellemzője is a jelenségnek, ez pedig a szégyenérzet, amely ebben a korosztályban igen erősen jelen van. Hiszen ők még vallják, hogy nem beszélünk arról, ami otthon történik, mert az mégis csak egy család belügye! Kimondottan kudarcként is megélhetik, hogy az elmúlt évtizedekben elcsúszott a család egészséges működése (ha egyáltalán volt), és idős korukra nem várt irányokból érkezik a csapás.

A végsőkig védi az elkövetőt…

Vajon kinek a felelőssége az, ha nem érkezik időben a segítség? És egyáltalán, milyen segítség? Mikor teszünk jót az áldozattal?

Több kutatás is alátámasztotta, hogy a bántalmazások jellemzően nem idősebb korban kezdődnek ezeknél az áldozatoknál sem, azonban súlyosságuk felerősödik, gyakoriságuk megnő, megjelenésük pedig többféle formát ölt.

Abban biztosak lehetünk, hogy az áldozat szinte a végsőkig védeni fogja az elkövetőt, ha az a közeli családjából kerül ki. Lehet, hogy bizonyos körülmények között beszél róla, de végső soron fel fogja menteni tette alól és erre mindenféle „okot” fog találni, már csak azért is, mert nyilvánvalóan fél a következményektől. Ilyenek pl. a „nehéz gyerekkora volt”, „apa/anya nélkül nőtt fel”, „én nem neveltem meg időben” vagy ellenkezőleg: „most visszaadja azt, amit én tettem vele”. Nem tudom, mennyire ismerősek Önöknek ezek a mondatok, de ha ezeket hallják egyszer, jusson eszükbe, hogy ezek a felmentés tipikus példamondatai. Persze bizonyos szemüvegen keresztül nézve teljesen érthető reakció az áldozat részéről az elkövető védelme, nem hibáztathatjuk ezért, de jó, ha tisztában vagyunk a számunkra egyáltalán nem racionális magyarázatokkal. Hiszen a szóbeli, fizikai, gazdasági bántalmazás, a megalázó bánásmód, az elhanyagolás, az emberkereskedelem, a szexuális zaklatás, kínzás elkövetése nem lehet elfogadott semmilyen élethelyzetben! Még akkor sem, ha korábban, évtizedekkel azelőtt esetleg pont fordítva történtek ezek a sajnálatos események.

A fenti okok miatt rendkívül nehezen lehet segítséget nyújtani az idős bántalmazottaknak, de ez nem azt jelenti, hogy ne kellene megpróbálnunk. Igenis figyelnünk kell ezekre az embertársainkra is, jelezni feléjük, hogy nem szégyen beszélni a problémákról és segítséget kérni. Ha pedig azt tapasztaljuk, hogy bántalmazásnak van kitéve valamelyik ismerősünk, családtagunk, jelezzük a bántalmazott lakóhelye szerinti családsegítő szolgálatnál vagy krízisambulancián (amelyek elérhetőségeit megtalálja a „Kapcsolj egyből” alkalmazásban), súlyos esetben pedig a rendőrségen is tehetünk bejelentést.

Amennyiben Ön vagy valaki a környezetéből segítségre szorul, kérjük, ne habozzon! Hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80/20-55-20. A szám a nap 24 órájában, ingyenesen, anonim hívható. A segítségnyújtás további lehetőségei bővebben és letölthető formában elérhető ezen a linken.