Kegyelemgyerekek

Ismertem egy házaspárt. Nevezzük a férfit Sándornak, a feleségét Magdának. Szelíd, derűs emberek voltak, abból a fajtából, akik nem türelmetlenek, nem fáradnak el bízni és remélni és közben a derűjüket is megtartják. Minderre nagy szükségük volt, de ez csak később derült ki.

Több éve éltek már együtt, kiterjedt baráti körükben csak nézték, ahogy körülöttük sorban születnek a gyerekek. Miközben másra sem vágytak, mint hogy ők is elmondhassák: kisbabát várunk. A barátok gyerekeinek nemzedéke már iskolássá növekedett. Ők maradtak csupán egyedül, még mindig kettesben éltek.

Pedig vártak gyermeket, nem is egy alkalommal. Öt terhességet kínnal és türelemmel félideig kihordott Magda, nem volt köztük életképes magzat egy sem. Sándor nem győzte tartani és vigasztalni a feleségét, miközben neki magának is nagy erőre volt szüksége, hogy a reményt ébren tartsa. Sokat voltak együtt a barátokkal és a gyerekeikkel, ők voltak az örök pótszülők és lassan már – halkan, belül – kezdtek lemondani arról, hogy gyerekektől hangos családjuk legyen. A hatodik terhessége Magda harmincéves születésnapján, ajándéknak érkezett. Így is fogadták. És ez a kisbaba, már túl minden reményen, egészségesen megszületett. Óvott, féltett kisfiú volt, szülei boldogsága, az egész baráti társaság kényeztetett legkisebbje.

Ez a kisfiú kétéves korában agyhártyagyulladást kapott és nem tudták megmenteni. Magdát úgy kellett elaltatni, hogy a kisfiút eltemethessék.

És akkor ez a sokat szenvedett és sok örömöt is átélt házaspár elnémult. Sándor és Magda bezárkóztak. A barátok próbálták tartani bennük a lelket, látszólag ment is. De az igazi kedvüket elvitte a bánatuk.

Elmúlt egy év, el kettő. Magda egy nap azt mondta a férjének.

– Annyi kisgyerek él egyedül. Keressünk egyet, amelyiknek szüksége van ránk.

A férje, mint aki nem hallott semmit, napok múlva azt mondta az asszonynak:

– Mellettünk fájdalom terem, ne hozzunk ide gyereket.

Magda hallgatott. Harminchat éves múlt néhány nappal, amikor hallotta valakitől, egyedül maradt egy kislány. Elment, meglátogatta. Még nem mutatták meg, melyik gyerekről van szó, már ráismert. Az ő Zsuzsija egy apró zsiráfot rágott a járóka sarkában. Boldog nyugalommal ismerkedett vele, heteken át. Sándornak csak akkor szólt, mikor a kislány már odatotyogott hozzá. A férfi leguggolt a járókához és régen elfelejtett becéző szavakat suttogott.

Zsuzsit magukhoz vették, örökbe fogadták. Hároméves volt Zsuzsi, amikor a házaspárnak egészséges kisfia született. Utánuk még három testvér következett. Két fiú és egy kislány. Így vannak most öten. Szépek, mint az élet.

– Szerelemgyerekek – nevet Magda.

Sándor bólogat.

– Kegyelemgyerekek – mondja csöndesen.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?