11 óra, ma

Mostanság, valami csoda folytán, mindig pontban 11-kor történik valami. Ma például megkergettem a másodszülöttemet egy répáért, miközben telefonon beszéltem Adrival, a főnökömmel – azt gyanítom, ő az egyik leglelkesebb fültanúja a családi happeningjeinknek. Nem, nem vagyok őrült, de annál jobban tartok a koronától – simán lehet, hogy elkaptam, csak nem tudok róla, aztán továbbadom –, mintsem, hogy leugorjak a boltba, ha nincs itthon elég zöldség a borsóleveshez. Szóval, hogy képzeli ez a gyerek, hogy csak úgy sutyiban lenyúl egy egész megtisztított répát, amikor az darabra ki lett számolva, hogy elég legyen a következő heti vásárlásig? Persze, hogy utána iramodom. Persze, hogy csak kiröhög, mert hál’ Istennek nem kellett eddig még a répán spórolni. Persze, hogy vele nevetek. Jelentem: a borsólevesem nagyon finom lett kevesebb répával is. Mindig tanul az ember.

11 óra, egy hete

Normál esetben (korona előtti idők) délelőtt 11-kor már javában dolgozom, a lakásban viszonylagos rend van, megyek ebédet főzni. Na, ez a Nagyhét egyik napján például nem így történt. A ház szaladt, az épp aktuális cikkemnek legalább ötször rugaszkodtam neki, sikertelenül. Hogyan is mélyülhetnék el bármilyen témában, ha a férjem folyamatosan kikiált mellőlem a gyerekeknek: „Árettttööööö!” Azaz „Arrete!”, ami franciául annyit tesz: Elég legyen! Merthogy a gyerekek épp legyártották a kanapé párnáiból a tengerimalac-bunker újabb, tökéletesített verzióját. Engem speciel büszkeséggel tölt el, hogy ilyen kreatívak. És akkor, pontban 11-kor, megnéztem a fiam ovis csoportjától érkezett értesítést, ami egy újabb cuki húsvéti kézműves cuccot ábrázolt. Becsülettel megcsináltunk mi mindent a hétre: a nyuszis-ugrálós tornától kezdve az összes tavaszi versig, mondókáig, de az a fránya vécépapír gurigából készült dísz kimaradt. „Nagy ügy”, lett volna a reakcióm egyébként, de nem aznap, és végképp nem 11 órakor. Képes voltam letekerni két guriga WC-papírt, hogy meglegyen az a hímestojástartó izé – nem, nem esett le, hogy kartonpapírból is képes lehetek hengert eszkábálni –, ám a gyerekek csak nem jöttek, inkább festeni akartak. A kis hálátlanok. „Jól van, akkor nem lesz húsvét!” felkiáltással nekiindultam pakolni, főzni, és a téli cipőket végre eldobozolni (ennél a pontnál becsatlakozott a férjem is, mert látta, nem kicsi a gond). Érdekes mód délre megvoltam mindennel, sőt, a gyerekek is kipingálták a budipapír gurigákat. Olyan ez, mint amikor utolsó pillanatban készültem a vizsgákra: stresszben minden hatékonyabban működik. És ezután mintha mi sem történt volna, a legnagyobb békében-boldogságban ültünk le elfogyasztani a rohamebédet.

11 óra, minden szerdán és pénteken

„Az agyam reggel még köszöni, egész jól van, na de jön a bűvös 11 óra, amikor kész, kikapcs.”

Az elmúlt pár hétben nagyon nehézkesen ment a munka felosztása, összeegyeztetése a férjemmel. Mivel ő 8 órában dolgozik, és nem pakolászhatja kénye-kedve szerint a meetingeket, ezért gyakran én vagyok az, aki azután kezd dolgozni, amikor a gyerekek már alszanak. A cikkeket ugyan becsülettel leadom, de a másnapomat nem teszi zsebre a családom. Az agyam reggel még köszöni, egész jól van, na de jön a bűvös 11 óra, amikor kész, kikapcs. Kezem-lábam még mozog, de ez leginkább valami mozgó-éber kómaként leírható állapot. Egyik ilyen alkalommal, mily’ meglepő, nem találtam a telefonomat. Kerestem minden szokásos helyen: a gyereknél, a férjemnél, a töltőn, a kanapé mögött, a táskámban (megszokás, hiába nem megyek sehova). A férjemnek jutott az is eszébe, hogy megcsörgessen. A hangok egészen a gyerekszekrényig vezettek. Fogalmam sincs, mikor és miért tettem bele. Nem a tiszta ruhákkal, az biztos, mert azok a szekrény előtt várták a kosárban, hogy betegyem őket a telefon helyére. Az egyik ilyen 11 órás off-üzemmódom során pedig – mondjuk, akkor már napok óta nem aludtam néhány óránál többet –, a férjem állítólag beszélt hozzám, állítólag értelmesen reagáltam is rá, majd feltettem ugyanazt a kérdést, amire a válasz épp az volt, amiről az imént beszélt. Simám kinézem a férjemből, hogy csak hülyét csinált belőlem, de biztos, ami biztos, aznap már nem tarthatott vissza senki és semmi egy kiadós alvástól.

Na, de mi van ezzel a 11-es számmal?

Mit üzen nekem a korona? Mert azt már jól tudom, hogy ajándék, meg lássuk meg a lehetőségeket, na de mit még? Pusztán kíváncsiságból rákerestem a neten, mit takar a 11-es szám. Kiderült, hogy ez az egyik mesterszám, a mesterek száma, akik igazi figyelmet érdemelnek – igaz, az egyik portál azt írta, hogy rossz idegrendszeri állapotot jelez, de ezt, természetesen, nem vagyok hajlandó magamra venni. Kérem szépen, nem lesz itt gond, csak fogadja meg a szűkebb környezetem az Univerzum üzenetét, és kezdjék meg a mihamarabbi körbeugrálásomat. De jó is lenne csak egy nap kényeztetés!

(fotó: Shutterstock)

Olvassa el a szerkesztőségünk korábbi beszámolóit is!

kesztyűskézzelotthon a családmaradjotthon