Iszonyú sok érzés kavarog most bennem… Itt ülök az üres szerkesztőségben, majdnem úgy, mint napra pontosan egy évvel ezelőtt egy másik szerkesztőségben. Akkor egy hétéves szakaszt zártam le az életemben, melynek során felnőttem mind emberileg, mind szakmailag, ugyanakkor tudtam, hogy eljött az idő, amikor lépnem kell. Lépnem egy másik, új világ felé, ahol más, új kihívások várnak rám. Némi melankóliával a szívemben indultam el, és pár nap múlva már itt találtam magam a csalad.hu főszerkesztői székében. Onnantól nemigen volt megállás, nem volt időm azon merengeni, hogy mit hagytam magam mögött, csak azt éreztem, hogy belekerültem egy gépezetbe, ami őrületes tempóban robog velem. És bár egy darabig hagytam magamat sodródni, pár héten belül megragadtam a kormányt, és azóta sem engedem: igyekszem legjobb tudásom szerint irányban tartani a mi kis hajónkat.

„Segítsük, támogassuk, megkönnyítsük azoknak az életét, akik most hozzánk hasonlóan otthon maradnak, hogy védjék magukat, gyermekeiket, idős szeretteiket – vagyis a családjukat.”

Most azonban, az üres szobában üldögélve egy picit megint úgy érzem magam, mint a legelején: lezárul egy szakasz az életemben, és kénytelen vagyok magam átadni a körülményeknek, hogy aztán majd irányba kerüljünk megint. Egy jobb irányba! És bármennyire is hittem az elmúlt hetekben, hogy azzal tudom megteremteni magam körül a legnagyobb nyugalmat, ha békésen végzem a dolgomat a szerkesztőség biztos falai közt, ma be kellett látnom: ez most nem elég! Nincs mese, ideje hazamenni! Még mindig azt gondolom, hogy nem szabad pánikolni, és ha mindent megteszünk, akkor a rengeteg lehetséges közül a lehető legjobb forgatókönyv valósul meg, mégis tudom, hogy nem szabad eltagadni: itt bizony most helyzet van. Ahogy a nagyok mondják: veszélyhelyzet. Így hát mi, a csalad.hu szerkesztősége szépen elvonulunk, és igyekszünk otthon kialakítani azt a napi rutint, ami mellett tökéletesen el tudjuk látni a feladatunkat. És hogy mi ez? Ma reggel, életünk első online hétindító meetingjén úgy fogalmaztam a csapatnak: az, hogy segítsük, támogassuk, megkönnyítsük azoknak az életét, akik most hozzánk hasonlóan otthon maradnak, hogy védjék magukat, gyermekeiket, idős szeretteiket – vagyis a családjukat.

Hisszük, hogy akkor vagyunk felelősségteljes médium, ha mértéket tartunk, és amellett, hogy hitelesen tájékoztatunk, abban is segítségére vagyunk az olvasóinknak, hogy miként lehet a következő időszakot jól eltölteni, kihozni a helyzetből a lehető legjobbat. Nem akarjuk felvenni a versenyt a legnagyobb hírportálokkal, de igyekszünk minden információt megírni, ugyanakkor nem szeretnénk elveszíteni azokat a kedves olvasóinkat sem, akik azért jönnek ide, hogy egy kis felüdülésben legyen részük. Éppen ezért a következő napokban mi bizony nem csak a koronavírusról fogunk írni, és még csak nem is mindig arról, hogy milyen nehéz otthon lekötni a gyerekeket, biztosítani az ellátást, vagy éppen adni a férjünknek is egy nyugodt órát, amíg dolgozhat, hanem időnként próbálunk kitekinteni mindebből, és esetleg szórakoztatni, vagy csak érdekes történeteket, interjúkat, írásokat közölni.

„én személy szerint miben hiszek: magunkban!”

És ha már személyes írásokat ígértünk, akkor kérem, engedjék meg, hogy elmondjam, én személy szerint miben hiszek: magunkban! Abban, hogy mi, emberek képesek vagyunk a megszokott rutinokon felülemelkedni, ha úgy tetszik, áldozatot hozni a szeretteinkért – és önmagunkért is. Abban, hogy mindenkit úgy tudunk támogatni a környezetünkben, mint bármely családtagunkat. Abban, hogy újra elkezdünk beszélgetni. Abban, hogy egyre jobban megismerjük önmagunkat. Abban, hogy összefogunk, és jóindulattal fordulunk egymás felé. Abban, hogy most megtanuljuk, nem vagyunk mindenhatók. Abban, hogy nem ugyanott folytatjuk az életünket, mint azelőtt.

Abban pedig csak bízni tudok, hogy velünk tartanak ezen a mindenki számára új, rögös úton!

(fotó: Shutterstock)

Ezek a cikkek is érdekelhetik még a csalad.hu-n:

naplókoronavírusblogkesztyűskézzel