„Mi ketten alkotunk egy egészet” – a hosszú házasság titka

Amikor a Gerner-házaspárt megkerestem azzal, hogy meséljenek kettejük különleges szövegségéről, János csendesen megjegyezte: „A mi életünkben extrém dolgok nincsenek.” Rögtön megnyugtattam, hogy én a legkevésbé sem rendkívüli dolgokra vagy afféle szenzációkra vagyok kíváncsi, sokkal inkább az érdekel: mi minden szükséges ahhoz, hogy egy házasságban ötvenöt év után is jól érezze magát két ember?

„Szerelem volt első látásra”

Látogatásom napján a téli dátumot meghazudtolóan napfényes február eleji tavasz fogadott Kenesén, ami illett beszélgetésünk apropójához, a hangulatos, barátságos otthon pedig tökéletes helyszínként szolgált az alkalmi időutazáshoz. Merthogy mindenekelőtt a távoli kezdetekről kérdeztem a házaspárt...

– Annak idején itt ismerkedtünk meg, a mozinál találkoztunk – kezdi Ica, miközben kávéval kínál.

– A feleségem tősgyökeres kenesei lány, míg én Baranyából jöttem, és az egyik itteni üdülő építkezésén dolgoztam – folytatja János.

– Szerelem volt első látásra – szögezi le mosolyogva az asszony. – Én 16 éves voltam, ő meg 18. Kamaszlányként igen aktívan éltem, néptáncoltam, színjátszó körbe jártam. Sok fiú legyeskedett körülöttem, sőt, komoly udvarlóm is akadt, de attól kezdve, hogy Jancsit megismertem, őt akartam.

– Amikor az itteni munkám véget ért, Kőszegre mentem, mert anyám időközben odaköltözött – meséli a férje. – Onnan vonultam be katonának Zalaegerszegre, ahol Ica az első adandó alkalommal meglátogatott. Aztán jó ideig megint csak a levelezés maradt. Egy év után áthelyeztek Budapestre, ott is találkoztunk kétszer-háromszor. A leszerelésem után már nem mentem vissza Kőszegre, hanem a szomszédos Balatonfűzfőre jöttem dolgozni. Attól kedve sokkal több időt tudtunk együtt tölteni.

– Jancsi a szüleimnek is tetszett, azt mondták, rendes fiúnak tűnik, és hamar elfogadták. Szolid és szerény fiatalember volt, úgy éreztem, abszolút hozzám való, ő az igazi.

„Sok időt töltöttünk a gyerekekkel”

Ica és János megilletődve idézik fel azt az öt és fél évtizeddel azelőtti januári napot, amikor örök hűséget fogadtak egymásnak.

– Gyönyörű, verőfényes napsütés volt azon a szombaton – mondják szinte egyszerre –, és nagy hó.

– A házasságkötésünk után Icáék kenesei családi házába költöztünk: az anyósoméknál a kisszobában laktunk. A mostani házunk az apósomnak volt az öröksége. Amikor úgy alakult, hogy kiürült, átalakítottuk, és nem sokkal azután, hogy '67 novemberében a fiunk, Janó megszületett, ideköltöztünk. Hat évvel később, '73-ban pedig világra jött a lányunk, Orsi.

– A férjemmel egyformán látjuk a világot és egyformán gondolkodunk az életről, ezzel együtt annak idején azért össze kellett csiszolódnunk, de ez igazából nem okozott gondot – emlékszik vissza Ica. – A gyerekek érkezése tovább erősítette a kapcsolatunkat. Szülőként igyekeztünk úgy megosztani a figyelmünket és az energiánkat egymás, illetve a gyerekek között, hogy a családban senki ne érezze elhanyagolva vagy kirekesztve magát. Nagyon sok időt töltöttünk a fiunkkal és a lányunkkal: rengeteget kirándultunk, játszottunk velük, meséltünk nekik.

– Télen vacsora után betettem a meleg vízzel töltött lavórt az étkezőasztal alá, abba mindannyian belelógattuk a lábunkat, és úgy társasjátékoztunk, meg kártyáztunk...

„Egyformán kivettük a részünket az erőfeszítésekből”

Amikor az egykori dolgos mindennapokról faggatom őket, János megjegyzi: az évek során többször hívták vidékre, Kenesétől jó messzire dolgozni, de ő nem vállalta a távoli munkát.

– Korábban kellett volna kelni, csak később értem volna haza, és nem kerestem volna annyival többet, hogy megérte volna lemondanom a családdal együtt töltött időről.

– Végülis egy házasság nem arról szól, hogy a férj alig van otthon, és a feleségre marad minden – teszi hozzá Ica. – Nekem szükségem volt a férjemre, a gyerekeknek szükségük volt az apjukra. Jancsi így is maszekolt eleget.

Mint mondják, a fordulat 1990-ben állt be, amikor Ica vállalkozó lett, és gyakorlott kereskedőként kivett egy kis boltot a faluban.

– Közösen döntöttük el, hogy belevágunk az üzletbe, és bár tudtuk, hogy egy vállalkozás kockázattal jár, úgy voltunk vele, próbáljuk meg: ha bejön a számításunk, akkor az mindkettőnknek jó, ha meg nem jön be, akkor azzal a helyzettel is közösen birkózunk majd meg – mondja az asszony, majd térül-fordul és a konyhából egy nagy tál palacsintával tér vissza.

– Új korszak kezdődött az életünkben, és én igyekeztem annyit segíteni a feleségemnek, amennyit tudtam, hiszen mindenben társak voltunk – magyarázza János. – Később felmondtam az állandó munkahelyemen, mert Icának a boltnál volt rám szüksége.

– Emellett ott voltak a szüleim – folytatja a felesége –, nekik is segítettünk, hol kukoricát kapáltunk, hol szőlőt műveltünk. Mai fejjel visszagondolva, nem is tudom, hogy bírtuk, de akkoriban olyan energikusak voltunk, tele ambícióval, és semmi nem tűnt olyan nagyon nehéznek, mert együtt csináltuk. Mindketten egyformán kivettük a részünket az erőfeszítésekből.

„Sosem tűztünk ki elérhetetlen célokat”

– Mindig csak addig nyújtózkodtunk, ameddig a takarónk élt – szögezi le Ica. – Csak azt vettük meg, amire megvolt a pénzünk. Egyetlenegyszer vettünk fel hitelt, a házasságunk legelején, egy porszívóra.

– Nem voltunk gazdagok, de abból, amink volt, ügyesen gazdálkodtunk – teszi hozzá János. – Az első perctől fogva beosztottuk a pénzünket.

– De el tudtunk menni Németországba a rokonokhoz, ismerősökhöz, volt autónk, és kitaníttattuk a gyerekeket – mondja a felesége. – 20 évig volt egy nyaralónk Zalakaroson, sok szép napot töltöttünk ott a családdal és a barátainkkal. A mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolunk a baráti körünkkel.

– Sosem tűztünk ki elérhetetlen célokat. Mindig megelégedtünk azzal, amink van. Azt mondtuk: nekünk ez elég, mert hiába lenne tíz szobánk, ha nem használnánk őket, és ha nem lenne benne szeretet és békesség – fűzi hozzá a ház ura.

„Kompromisszumok nélkül nem megy”

Amikor arra kérem őket, osszák meg velem a hosszú, boldog házasság titkát, Ica veszi vissza a szót.

– A házasság kétemberes szövetség, és ahhoz, hogy megértés legyen, közös nevezőre kell jutni. Tolerancia, nagy türelem és a másik ember tisztelete – sorolja a hozzávalókat. – Ha szeretek valakit, abban benne van az is, hogy tisztelem őt.

– Soha nem szabad önzőnek lenni és saját érdekeinket a másiké elé helyezni. Kompromisszumok nélkül nem megy – állítja János.

– Mi legtöbbször apróságokon civakodtunk, piszlicsáré dolgokon kaptunk össze, de ha akadtak is viták, olyan nem fordulhatott elő, hogy utána napokig, ne adj' isten hetekig nem szóltunk egymáshoz. Este mindig kibékültünk, vagy én cirógattam meg a férjemet, vagy ő engem.

– Nem emlékszem, hogy valaha is komolyan összevesztünk volna. Mindig megbíztunk egymásban, és egyikünk sem adott okot arra, hogy a másik bizalma megrendüljön.

– Sok házaspártól hallom, korombeliektől és fiatalabbaktól is, hogy külön hálószobájuk van. Mi ezt elképzelhetetlennek tartjuk – hangsúlyozza az asszony. – Számunkra az a természetes, hogy egymás mellett alszunk, és hogy minden reggel puszival köszöntjük egymást. Meg az is, hogy az utcán egymásba karolva járunk.

„Sok múlik a szülői mintán”

Vendéglátóim felváltva mutatják az 55. házassági évfordulójukon készült fotókat, merthogy a jeles jubileum alkalmával természetesen összegyűlt a szűk család.

– Jó érzés, hogy sikerült jó példát mutatnunk a gyerekeinknek – jegyzi meg Ica. – A fiamék már 32 éve házasok, és a mai napig nagyon egy húron pendülnek. A lányom pedig 21 éve ment férjhez... A gyerekeink mindketten megerősítették, hogy milyen sok múlik a szülői mintán. Azt mondták, „amit láttunk, azt vittük tovább”.

Ica és János emellett négyszeres nagyszülők is. Legidősebb unokájuk 26 éves, a legfiatalabb pedig 14.

– Mindannyian nagyon rendes, tisztelettudó, jó képességű, szorgalmas gyerekek – újságolja a büszke nagymama. – Hálát adok a Jóistennek, hogy ilyen szép, rendezett családom van.

„Igyekszünk észrevenni az apró napi örömöket”

A házaspár mesél a számukra cseppet sem szürke hétköznapokról is.

– Általában 8-kor kelünk – mondja Ica mosolyogva. – Együtt reggelizünk, aztán a délelőtt nálam többnyire a főzéssel telik, eközben Jancsi a kertben tevékenykedik, ha az idő is engedi. Ebéd után sziesztázunk, délután pedig nagyokat kártyázunk, amíg el nem kezdődik az aktuális kedvenc tévésorozatunk, mert ahhoz is ragaszkodunk. Én sokszor kézimunkázom közben – mutatja a falakat ékesítő gyönyörű gobelineket.

– Sokat sétálunk, a Balaton partján mindig feltöltődünk – említ egy újabb közös programot a férje. – Emellett évszaktól függetlenül örömmel veszünk részt a helyi rendezvényeken, vasárnaponként pedig templomba járunk. Minden napnak megtaláljuk a maga szépségét, és igyekszünk észrevenni az apró örömöket.

– Mi tényleg csak szépet tudunk mondani – mosolyodik el Ica. – Kényelmesen, nyugodtan élünk, mindenünk megvan. Boldogok vagyunk – pillant a férjére, majd az ablaknál lévő gyönyörű csokor virágra. A csodás bokrétát a januári jeles évfordulón kapták a szeretteiktől.

– Attól a naptól kezdve, hogy egybekeltünk, mi összetartozunk: a szívünkben, a lelkünkben, a gondolatainkban, az érzéseinkben, a döntéseinkben, mindenben – summázza János ragyogó tekintettel az elmúlt 55 évet. – Ahogy mondani szoktam, mi ketten alkotunk egy egészet.

(Fotó: privát)