Most normális ez?! Komolyan – pedig eléggé szerény harcos vagyok, sőt, inkább szeretem a tárgyalásos küzdelmeket – lassan kivonom a kardom és neki szegezem, úgy magának az életnek. Első döfésem közben kikérdezem: ez az élet? Ezt adjam tovább? Kinek? Minek? Ilyen rosszat nem akarhatok még a legádázabb ellenségeimnek sem. Szóval párbajra keltem az élettel, annak törvényszerűségeivel és azzal, hogy vajon ez az elrendelt valami miért, kinek, meddig, és mennyiben jó. Teszem mindezt, mert gyermekeim vannak. Akik lassan egy hónapja kiiratkoztak a saját közösségükből. Akik lassan egy hónapja nem láttak nagyszülőt, unokatesót, barátot és játszóteret. Akik, érthetően, lassan felőrlődnek. Mert – pont a feleségemmel beszéltük – amikor hivatalosan is világháború volt, az emberek legalább találkozhattak és a nagy, fő, gonosz ellen együtt léphettek fel. Most meg…szétporlasztva minden emberi egységünk. Szóval perbe és pörre is megyek. Egy teljes generáció sínyli meg, hogy közösségét, kultúráját, napi rutinját, életszerű morzsáit, új szavait, kíváncsi és rácsodálkozó tekintetét ez a vacak elveszi.

Mi ivódik a bőrük alá?

Már április van. Egy hónapja csak anyja és apja. És ha minden igaz: ugrik a nyaralás, maga a nyár, ugrik a Húsvét (érdeklődés híján elmarad), ugrik minden apró szeánsz, amitől az élet, életünk és életük érdemes, értelmes, fejlődésszerű volt. És ez a legaggasztóbb. A szemem előtt nő fel egy generáció, akiknek beivódik a bőrük alá: ember embernek farkasa, nincs bizalom, nincs hit, nincs közösség, nincs közös jó, nincs semmi. Nihil van. Beivódik, hogy nem tartoznak sehova, csak a szüleikhez. Hogy nincs más személy, aki formálhatja őket, csak anya és apa. Hogy nincs gondoskodás a nagyszülőkre, hiszen találka sincs. Beivódik beléjük, hogy apa nem dolgozik – akkor ő majd minek dolgozzon. Hogy anya végig otthon van és nincs ideje magára se – akkor minek vállaljanak majd gyereket. Hogy az emberek bizalmatlanok – akkor miért találkozzanak majd velük. Hogy a kultúra online is csorog – akkor minek a színház. Hogy a pap itthon is szónokol – nem kellenek a vasárnapok. Hogy az étel házhoz is jön – minek a főzés tudománya. Beivódik, hogy már csütörtökön is lehet pizsamában reggelizni, apának borostásnak lenni, a buszon nem lyukasztani, parkolásért nem fizetni, a csekkeket hátrébb sorolni, a válságra hivatkozva a szülőket „zsarolni”. Ezek mind jönnek, napi szinten. Melyekhez ráadás csak, hogy az óvoda újabb feladatokat nem ad. Közösséget online nem épít. És a gyermekeim barátai elmaradnak. Hogy fogjuk így őket újra közösségi lénnyé varázsolni? A másik megértésére? Bizalmára? Az emberi élet egy létező, és valóban szebb halmazára ráemelni? És ki, milyen megoldásokat talált erre a várhatóan nem is rövid időszakra? Ismerősi körömből az alábbiak kerültek ki: 1. teljes zárlat, még az utcára se mennek ki; 2. részleges zárlat, csak a család van együtt, kirándulások vannak; 3. közösségi zárlat, nagyszülővel együtt már másfél hónapja elzártan mindenki egy eldugott kisebb faluban; 4. baráti zárlat, ismerős családdal együtt, napi óvoda váltott szülői leosztásban; 5. semmilyen zárlat, erről inkább a svédektől hallani.

Teszt

Amiket leírtam fentebb, valóban tesztelnek. Taigetoszi módra. Aki túléli, mehet tovább a level two-ra. Aki nem…Én is most teszteltettem magam. Sok emberrel találkozom, találkoztam korábban, de most is bevásárolok, futok, sétálok, kocsiba ülök, kilincset fogok, újságot olvasok… szóval érintkezem. Szívom magamba a lélegzés morzsáit és nem tudni, meddig és miért. Csak azt tudni, hogy maga a vizsgálat semmi, alig pár percig tart és nem kellemetlen. Ha a sok pozitívum között egyetlen negatívumot írhatok, az a tesztem végeredménye. Mehetnének felőlem a kicsik közösségbe….

Olvassa el a szerző korábbi írásait is:

apajegy(zet)takácsbenceotthon a családmaradjotthonblog