Biztosan nincs rossz gyerek?

– Nincs – válaszolja félmosollyal, határozottan Rózsa Mónika.

Ezzel a kijelentéssel azért elég sokan vitatkoznának.

– Tudom, szoktak is vitatkozni velem, de aztán meggyőzöm őket.

Rózsa Mónika közel húsz éve nap mint nap találkozik az előítéletekkel – olvasható a kapcsoljegybol.hu interjújában.

És kik azok, akik hagyják magukat meggyőzni?

– Iskolákba és gyerekotthonokba járunk, ez utóbbi sajnos mostanában kevesebb. Vannak srácok, akikkel 12-13 éves koruk óta dolgozunk, ők már 18-19 évesek vagy idősebbek. Azt látjuk, hogy a „rossz gyerek” dobozba kerülésnek több oka van, és ahhoz, hogy valóban ki tudjanak jönni a skatulyából és legalább hasonló életet tudjanak élni, mint egy átlagos középosztálybeli gyerek, hosszú ideig kell kísérni őket. Ezek a gyerekek az életük elején rengeteg hiányt, traumát szenvednek el. A korai időszakban szerzett sérülések megváltoztatják az idegrendszer működését, és aztán ebből fakadóan a viselkedést, a szociális és kognitív készségeket, az érzelmi viszonyulásokat, a pár- és társkapcsolatokat, a csoportban való működést befolyásolják. Ahhoz, hogy ebből vissza tudjanak jönni, nem elég egy évig dolgozni velük. Az a tapasztalatunk, hogy ha eljutnak egy szakmáig vagy érettségiig, tovább tanulnak vagy elhelyezkednének, ugyanazok a megkülönböztetések jönnek elő az életükben, mint korábban.

Hogyan kerülnek a gyerekek a programjukba?

– A korábbi években pályázatokból indítottunk kisebb projekteket. Elmentünk az iskolákba, és onnan hívtuk be őket a programunkba. Általában heti rendszeres foglalkozások voltak ezek, erős hétvégi kinti programokkal. Ezek a projektek két-három évig tartottak. Nyilván azokat a gyerekeket küldték az iskolák, és mi is azokat kerestük, akikről a tanárok azt mondták, hogy alig járnak iskolába, balhéznak, szétverik az órát, nem lehet tudni, hogy mi bajuk van, nem beszélnek, nem szólalnak meg, ülnek kapucniban, üres táskával. A klasszikus traumatizált gyerek, aki rossznak látszik, de közben – ha megpróbálunk a viselkedése mögé nézni –, azért a történetükből feltérképezhető, hogy mi az oka annak, hogy hordozzák a felsorolt külső jegyeket. És ha bejönnek a programba, szépen lassan kezdjük el kinyitni őket a világra.

Előbbiek alapján azt feltételezem, hogy nem mindig van szülői támogatás.

– Ezekben a pályázati támogatási projektekben mindig úgy volt, hogy az intézmény segítette a gyerekeket. De mindegyik programunknak volt–van családi–szülői lába is. Családi napokat szerveztünk, közös szerződéskötés volt a szülővel, gyerekkel például a tanodánkban. Az a jelmondatunk most is, hogy a szülő a legjobb szakértője a gyerekének. Még akkor is, ha néha – vagy gyakrabban – bántja. Csak neki van egy olyan kulcsa a gyerekéhez, ami a külső támogató szakembernek biztosan nincs meg. Ezért a szülőket is arra az oldalra kell állítanunk, hogy pozitívabb utakon járva a jót akarják a gyerekeknek. Alapvetően egyébként jót akarnak, csak ehhez nem mindig a jó eszközöket találják meg.

Ez nagyon nehéz út lehet, hiszen a szülőkkel jóval nehezebb lehet dolgozni, mint egy gyerekkel.

– Hosszabb idő.

Sikeresek voltak az együttműködések?

„előbb megtanítjuk a kereteket, és majd csak ezt követően várjuk el azok betartását a gyerekektől.”

– Többségében igen. Nyilván van, akit mi sem tudtunk elérni, mert nem lehetett annyi szakembert olyan hosszú ideig magas fokú intenzitással jelenlevővé lenni, ami esetleg szükséges lett volna. Az inklúzió az egyik alapelvünk. A szolgáltatásainkat elérhetővé akarjuk tenni mindenki számára. Az elérhetővé tétel nem merülhet ki abban, hogy „szóltam neki, mégsem jött el.” Mindent meg kell tennünk ahhoz, hogy az akadályokat elhárítsuk. Nekem kell alkalmazkodnom a különböző szükségletekhez, nem várhatom el, hogy ő alkalmazkodjon. Azt szoktuk mondani, hogy előbb megtanítjuk a kereteket, és majd csak ezt követően várjuk el azok betartását a gyerekektől. Úgy gondolom, hogy ha nem inklúzívan közelítem meg a feladatomat, akkor sokan ki fognak esni a szolgáltatásomból. Nagyon sokan, mert el se jönnek hozzánk.

Mennyire elfogadóak a szemléletükkel, a programjukkal a pedagógusok?

– A pedagógusokat is bevonjuk a programunkba. Amikor nagyobb volumenű pályázati projektet csinálunk, fontosnak tartjuk, hogy azon a helyen, ahol nem vagyunk jelen napi 24 órában, a pedagógusok vagy a nevelők pedig igen, képzésekben vesznek részt. Ezeken a csoportfoglalkozásokon, ahol mi dolgozunk a gyerekekkel, vagy a hétvégi programokon, a tanárok is részt vesznek. Ezért természetesen ők is kapnak bért. Elkezdenek tanulni velünk együtt, és abszolút érdekeltté válnak a részvételben, hogy bevigyék az iskolába a tapasztalataikat, például beépítenek egy élménypedagógia órát a heti óraszámba. Abban a pillanatban megváltozik a kapcsolat a gyerek és a tanár között, amikor a pedagógus bejön az új típusú foglalkozásba. Igazából semmi más nem gyógyít, csak a kapcsolat. Ezt megélik, megérzik és elkezdenek azon dolgozni, hogy ha szerdán délután 5 és 8 óra között nagyon jól ki tudott jönni a Pistivel, akkor másnap reggel 8-kor az iskolában is meg lehet próbálni egy matek vagy bármilyen más óra keretén belül ugyanezt. Ez persze nagyon ideális kép, mert nem sikerül mindenkivel. Jellemző ránk, hogy hosszú idejű programjaink vannak, elmegyünk egészen addig, hogy a szakemberek valóban megértik, hogy az a gyerek tényleg nem rossz. Nem azért jött, hogy idegesítse, hanem megérti, hogy az idegesítő viselkedésnek előzménye van, ami lehet, hogy aznap, előző este, de az is lehet, hogy tíz évvel korábban történt meg a gyerekkel.

Milyen szakemberekkel dolgoznak együtt?

„nem kell terapeutának lenned ahhoz, hogy terápiás hatást érj el”

– Vannak pszichológusok, pedagógusok, szociális területeken képzett szakembereink. A szakember maga az intervenció, de azt is mondjuk, hogy nem kell terapeutának lenned ahhoz, hogy terápiás hatást érj el. Ez egy erős mondat, főleg, ha a pszicho-szakmából érkezők olvassák, de ahogyan mi dolgozunk, és amilyen programkereteket használunk, az azt biztosítja, hogy a partnereink megkapják a képzést, a szupervíziót és azokat a protokollokat is, amelyek biztosítják, hogy egyrészt védve legyenek, másrészt maximálisan felkészülve érkezzenek az órára vagy a foglalkozásra.

Mennyire tudja a szélesebb társadalmi környezet elfogadni azt a gondolatot, hogy nincs „rossz gyerek”? Elsősorban a gyerek környezetére gondolok, amelyikben korábban működött. Mennyire elfogadó a gyerek-, az iskolai vagy a szülői közösség. Mindemellett a „rosszaságnak”, ha elfogadjuk, hogy nincs ilyen, azért mégiscsak különböző fokozatai vannak. Lehet valaki csíntalan vagy elzárkózó, de akár elkövethet bűncselekményeket is. Ráadásul a változás nem csak a gyereken múlik, hiszen a környezete tudja támogatni, de akadályozni is.

– Azok az igazán sikeres programjaink, ahol intézményi átalakulás történt. A győri Kossuth Lajos Általános Iskola, a kecskeméti Tóth László Általános Iskola és a Salgótarjáni Általános Iskola Kollégiuma évek óta viszi sikeresen a programunkat. (És volt persze több is, 2012-ig azonban sok iskolánk bezárt, különböző fenntartói döntések következtében. De ez egy másik történet).

„Négy-hat év alatt át lehet alakítani egy egész iskolát.”

A győri intézménnyel 2010 óta dolgozunk együtt, a kecskeméti iskolával ez a 4. tanévünk. A programunk az egész intézményi kultúrát átalakítja: adunk egy komplex módszertant, utánkövetést és szupervíziót biztosítunk a pedagógusoknak. Az első négy évben heti-kétheti rendszerességgel követjük a partnereket, később ritkulnak a találkozásaink. Sok képzést szervezünk számukra, és elkezdik bevezetni a magatartásmódosító komplex rendszert, amit most már traumatudatos elemekkel is gazdagítunk. Négy-hat év alatt át lehet alakítani egy egész iskolát. Győrben 2010-ben az intézmény sötét folyosóin a gyerekek eldugott zugokban bandáztak és rengeteg volt az agresszió. Ma már persze ez nem így van. Egyébként Győrbe azért hívtak minket, mert a tanárok féltek, nem érezték biztonságban magukat és semmilyen eredményt nem tudtak elérni a munkájuk során.

Azt gondolom, hogy a hiba tényleg a gondolkodásban van. Amikor olyan minták, olyan dinamikák elindulnak egy intézményen belül, amibe belefér egymás csúfolása, szekálása, egymás verése, vagy akár a felnőtt részéről érkező megszégyenítés, folyamatos negatív visszajelzések, büntetések, akkor innen már csak egy lépés, hogy a pedagógusok felé is elindul az agresszió. Mindig visszavezethető a nagy tragédia sok apró lépésből összeálló sorozatra, amelyben fokozatos értékvesztés történik. Ha a szülők szintén elkezdik támadni vagy a pedagógusokat, vagy a másik szülőt, vagy a más gyerekét, akkor egy ilyen helyre nem elég egy egyéves program. A gyors sikert ígérő (pl. bullying kezelő) programok nem tudják megoldani azt a feladatot, hogy gyökeresen átalakítják az intézményi kultúrát, az intézményi dinamikákat és a dolgozók legmélyebb attitűdjeit. Ezek úgynevezett értékbeli, attitűdbeli elcsúszások, amiknek a megváltoztatása hosszú idő.

Vagyis Ön azt mondja, hogy amikor egy szülő megüti a pedagógust azért, mert nem ért egyet azzal, ahogy ő az iskolában neveli a gyerekét, az csak a probléma felszíne?

– Nálunk a pedagógusoknak alig van eszköze az ilyen helyzetek kezeléséhez. Úgy jönnek ki a képzésből, hogy nem hallanak magatartászavarról, de ha hallanak is róla, nincs hozzá meg az a gyakorlati, készség szintre emelt képzési csomag, amit a tanár vagy tanító alkalmazni tud, amikor kijön a főiskoláról, egyetemről. És nincsenek meg az iskolákban azok az intézményi struktúrák sem, amelyek lehetővé teszik, hogy kezeljék a magatartászavaros gyerekeket.

Például?

„Komplex problémára nem lehet a végletekig leegyszerűsített választ adni.”

– Például évekkel korábban működött az Arizona-program, amely arról szól, hogy van egy olyan szoba, ahol felnőtt felügyeletet biztosítanak az iskolában, ahova bemehetnek azok a gyerekek, akik zavarják az órát. És persze nem lehet őket csak úgy kiküldeni, erre van egy protokoll. Tehát a szobában képzett pedagógus várja a gyereket, ez a szakember mindig ott van, bármikor kimegy a diák az óráról. Képes a gyerek megnyugtatására, másrészt arra is, hogy a diák rálásson, hogy mit csinált, és közösen kitalálják, hogyan tud visszamenni anélkül, hogy ismét újrakezdené azt, ami miatt kijött az órájáról. Erre sajnos ma Magyarországon sem terem, sem plusz pedagógus nincs. Pedig ilyen típusú intervencióból nagyon sokra lenne szükség. Komplex problémára nem lehet a végletekig leegyszerűsített választ adni. De nem hibáztatom a pedagógusokat, mert amikor van egy osztályban 20 számtalan problémával érkező gyerek, akkor ember legyen a talpán, aki megkérdezi mindegyiktől, hogy érzi magát, mi a baj, figyelmet tud adni nekik, és utána elég nyugodt marad ahhoz, hogy tanítani is tudjon. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de egy napindító beszélgetőkör, egy közös tér, ahol meg lehet pihenni, vagy az idegrendszeri szabályozást segítő pár perces ritmusos gyakorlatok csodákra képesek.

„Nagyon elszakadt egymástól az a valóság, amiből a gyerekek jönnek és az a másik valóság, amiben benne van a pedagógus eszközrendszere és a támogatottsága.”

Azt érzem, hogy nagyon elszakadt egymástól az a valóság, amiből a gyerekek jönnek és az a másik valóság, amiben benne van a pedagógus eszközrendszere és a támogatottsága. Érthetően a tanárok egyedül nem tudják megoldani ezeket a komplex problémákat.

Abban az iskolában, ahol most Kecskeméten dolgozunk nem csak maguk a pedagógusok gondolták azt, hogy megoldják a problémákat. A város képviselő-testülete és a tankerület közösen döntötte el, hogy szerződést kötünk, mi pedig évről évre beszámolunk az eredményekről és megegyezünk a következő év további feladatairól, a támogatás kereteiről.

A döntéshozók és a szakmabeliek rájöttek, hogy nem folytathatják azt a politikát, hogy figyelmen kívül hagyják azt az iskolát, amelyik a több problémás diák nehezen kezelhető viselkedése miatt idővel leszakad, elindul az elvándorlás.

Az említett folyamat szegregációra utal…

– Ha a vezetés nem tesz ez ellen, akkor ezek az iskolák valóban szegregálódnak. Ezt a jelenséget nem képes megoldani egy oktatási intézmény… (Az iskolai szegregáció során a különböző családi hátterű és etnikai hovatartozású tanulók eltérő iskolákban, elkülönülve tanulnak. – A szerk.)

Említette, hogy egy lánynevelő intézettel is együttműködnek, ami zárt intézet, azaz nincs mód arra, hogy a traumatizált gyerekek szüleivel együtt dolgozzanak. Megoldható így a programjuk? Hiszen ezeket a gyerekeket többségében kiemelték a családjukból…

– … Igen, és vagy várnak az ítéletre, vagy a büntetésüket töltik az intézetben. Bár évek óta dolgozunk az intézettel különböző programokban, ez egy új kísérleti program lesz, ami első körben nyárig tart. A gyerekekkel és a felnőttekkel is dolgozni fogunk. Ebben most az lesz az újdonság, hogy kifejezetten a traumafeldolgozás lesz a lányokkal való program fókuszában. Művészeti és élménypedagógiai alapú csoportfoglalkozás-sorozatot indítunk először egy csoportban. A lányokkal dolgozó felnőtteknek szupervíziós csoport is indul, de a szupervízió előtt elméleti és gyakorlati képzésen is részt vesznek. Az órákon arról kapnak ismereteket, hogy mi a traumatudatos ellátás, egyáltalán mi a trauma, hogyan hat az agyra, és milyen módon befolyásolja a viselkedést. Az intézményben dolgozó pszichológusok pedig egyéni szupervízióba is jöhetnek. Így lesz ez egy komplex csomag, amit a UNICEF támogat. Ez a pilot program nyárig tart, de szeptembertől egy másik speciális lány csoporttal és az ott dolgozó felnőttekkel fogjuk folytatni a munkát. Azt gondolom, hogy ezt a programot később talán más gyerekotthonokba is el lehet vinni, ha lesz rá igény.

Az élményterápia nagyon jó eszköz arra, hogy olyan hatásokat érjünk el, amelyeket más módszerekkel, mint a verbális és kognitív terápiákkal, nem lehetne elérni, mert az átélt traumákat más módon szinte lehetetlen át- és feldolgozni.

Ha nem veszi tolakodásnak, miért pont a „rossz gyerekekkel” foglalkozik ilyen elkötelezetten?

– Pszichológus vagyok, az ELTE-re jártam és iszonyú sok volt az elmélet az egyetemen, így nagyon hamar azt éreztem, hogy kellene valami, amiből valóban megtanulom, hogy mi is az a pszichológia. Aztán jött egy megkeresés, hogy az egyik gyermekotthonba keresnek pszichológust, és gyorsan heti három délutánt a gyerekekkel tölthettem, ami eléggé intenzív volt kezdetnek. Ez egy régi, klasszikus gyerekotthon volt, ahol ugyan akkor már elkülönítettek csoportszobákat, de azért még lehetett látni, hogy nem régen százan voltak egy szobában. Tizennégy vagy tizenhat kamasz fiúval kezdtem el megtanulni, megtapasztalni, hogy mi is ez a munka. Aztán 2001-ben iskolapszichológus lettem egy általános iskolában, és 2005-ben találkoztam a Pressley Ridge programjával. Ideális időszak volt, mert az intézményben megvoltak a szükséges szakemberek – szociális munkás, pszichiáter, pszichológus – főállásban, emiatt rengeteget lehetett dolgozni a gyerekekkel és a szülőkkel is. Azonnal beleszerettem a programba, változatos volt, ki lehetett lépni a beszélgetős pszichológusi keretből, és valóban arra figyelhettem, hogy mi az oka annak, hogy a gyerek olyan állapotban van, amiben találkoztunk, és hogyan lehet jól válaszolni a szükségleteire, hogy megnyugodjon, aztán pedig fel tudjon épülni.