Talán két évvel ezelőtt lehetett, amikor a budapesti Blaha Lujza téren áthaladva figyelmes lettem egy kis családra. Anya, apa, karon ülő kisfiú. Az apa az anyától pár lépésre telefonált valakivel.

Akaratlanul is hallottam, miről van szó, hiszen olyan erővel beszélt, hogy az egész tér visszhangozta. Az anya elköltött 200 Ft-ot a pénzükből, ezért nem tudtak munkásszállóra menni, nem volt meg a teljes, arra szánt összeg. Az anyuka jól láthatóan megrettent, félt, a tekintetéből azonnal kiolvasható volt, hogy bár a férfi magatartása mindennapos, és kiszámíthatóan érkezik, a következmények beláthatatlanok.

Biztosan találkoztak már Önök is ilyen vagy hasonló helyzettel, és bizonyára Önök is elgondolkodtak azon, hogy beavatkozzanak-e vagy sem, felajánlják-e a segítségüket, ha módjukban áll vagy sem!

Nekem módomban állt, gondoltam. Odaléptem az anyukához, próbáltam úgy megszólítani, hogy ne legyek tolakodó, ugyanakkor egyértelműen tudtára adjam, a segítségére lehetek. 2-3 mondatot tudtunk beszélni a férfi megjelenése előtt, de abból kiderült, hogy az anyuka valóban elköltötte azt a 200 Ft-ot, de nem tehetett mást, hiszen a kisfiának kellett ételt vennie.

Az apuka egy szempillantás alatt megjelent, és azonnal támadólag lépett fel velem szemben. Kérdőre vont, hogy miért szólítottam meg a feleségét, mit akarok tőlük, semmi közöm hozzájuk. Miközben hátráltam, próbáltam higgadtságomat megőrizni – őszintén szólva nehezemre esett, miközben egy vicsorgó ember tornyosult fölém –, és elmondani, hogy bár nem állt szándékomban, mégis hallottam a problémájukat, és csupán a segítségemet szerettem volna felajánlani. Jól láthatóan ez a férfi tudatáig nem jutott el, így továbbra is válogatott szitkozódások közepette kényszerített hátrálásra. Egérúthoz csak akkor jutottam, amikor a felesége felé indult, hogy őt is számon kérje, majd kisvártatva továbbálltak.

Utólag persze újraértékeli az ember történteket. Vajon jól tettem, hogy beléptem ebbe a helyzetbe, vagy távol kellett volna tartanom magam egy család – látszólagos – magánügyétől? Elég lett volna csak egy kétszázast odacsúsztatnom az anyukának? Tényleges segítség lett volna vajon? Nem mondom, hogy minden kockázattól mentes „beavatkozás” volt, ám a körülményeket figyelembe véve úgy éreztem, meg kell tennem.

Egy családok átmeneti otthonában kialakított – akkor még működő – krízisszálláson történő elhelyezést ajánlottam volna fel nekik, ahol azon túl, hogy szállást kaptak volna, a család olyan szakemberek látókörébe került volna, ahol jó eséllyel segítségükre lettek volna. (Persze az, hogy egy bántalmazó kapcsolatban mi a segítség, megérne egy újabb blog bejegyzést.)

Az eset jó példát szolgáltat arra, hogy beszéljünk arról, van-e felelősségünk ezekben a helyzetekben. Ha például a férfi bántalmazta volna az anyukát vagy a gyermeket, többen a segítségükre sietnek-e? Nem tudhatjuk.

Annyi azonban biztos, hogy bár saját hitvallásom szerint nem mehetünk el ilyen történés mellett, a legfontosabb, hogy a segítségnyújtással magunkat ne keverjük bajba! Ha egyértelműen súlyos kockázatot rejtett volna a beavatkozás, rendőrséget hívtam volna elsőként, ráadásul úgy, hogy az ne legyen látható, hallható a férfi számára. (Más kérdés persze, hogy a jelenet gyors lezajlása közben odaértek volna a járőrök?)

Segíteni jó, jól segíteni nagyon nehéz. De ez már egy másik történet.

Amennyiben Ön, vagy valaki a környezetéből segítségre szorul, kérjük, ne habozzon! Hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80-20-55-20. A szám a nap 24 órájában, ingyenesen, anonim hívható.

erőszakkapcsolatkrízisblogkapcsolj egyből!boglacsik tímea