A WTC drámai erejével csapódott be a COVID-19

Már az Egyesült Államok a legfertőzötteb ország a világon, Vuhanban pedig szép lassan újraindul az élet. A bő három hónapja bezárt, karantén alá vont térség most kezd el fellélegezni, vagyis most nyitnak ki újra az üzletek és kerülnek le a korlátozásokról a bilincsek. Miközben számolgatunk, hogy itthon mióta is bírjuk az otthonmaradást, nem árt Európára is kitekinteni. Olaszországban drasztikusan sok a halott és a fertőzött, a németek szerint őnáluk még most kezdődik csak a java, míg például a spanyolok is most zuhantak a legnehezebb periódusba. És mi?

Magyarországon eddig, köszönhetően a gyors és hatékony, a lakosságot valóban elérő figyelmeztetéseknek, a járvány némileg laposabban, lassabban és szerencsére eddig kevésbé drasztikusan mutatkozott meg. Írom ezt úgyis, hogy igen: minden egyes áldozatért kár. Mindegy egyes betegért szorítunk, gyógyulásukban reménykedünk. Minden orvosnak, patikusnak, mentősnek, vérellátónak, frontvonalban dolgozónak pedig köszönjük az eddigi áldozatos munkát, de még inkább, ha a továbbiakban is kitartanak. Mert a járvány ugyan ellaposodott, de nálunk csak most jön a neheze. Amikor felnézünk a naptárra, rájövünk, hogy még csak egy-két hete korlátoztuk magunkat, és egyelőre nem látjuk a végét, vagyis a reményt sem, hogy csak mondjuk júniusig kell kibírni. Igen, ezért is ragadtam meg a billentyűzetet…

Otthon maradtunk

Amikor az Apajegy(zet) felületén először írtam a koronavírusról, akkor leszögeztem: mi, otthon, fejben egyfajta előrehozott nyaralásként tekintünk erre, örülünk annak, hogy többet lehetünk a gyerekeinkkel és annak is, hogy számos olyan munkát, házkörüli tevékenységét végre el tudunk végezni, amelyekre eleddig vagy az idő szűkössége, vagy a fáradtságunk miatt nem jutott energia. Most meg? Már csinos a lakás, frissen ültetve minden virág, a szekrények átmosva, átpakolva, minden étel egyszer már megsütve, a gyerekek játékai átválogatva, a szerelési munkák elvégezve, nem sorolom. Lassan kifogyunk az elvégzendő feladatokból, és még mindig nincs vége…és igen! egyre nehezebb. Nehéz tartani és tartatni a napirendet – magunkkal szemben is –, nehéz minden este kitalálni, hogy mik lesznek az újabb feladatok.

Nehéz, hogy a szüleimet nem láthatom, a gyermekeim nem találkozhatnak a barátaikkal, a nagyszüleikkel, de még az unokatestvéreikkel sem. Nagyon nehéz. A bezártabb együttélés. Mondjuk ki, még egy nyaralás során sincs ennyi ember így összezárva, illetve, ha igen, akkor is számos szabadidős tevékenység kimozdítja, frissíti ebből a helyzetből. Most meg – beláthatatlan időre egyelőre – maradunk a kerítésünk által kijelölt határvonalon innen. És nem is magunk miatt elsősorban, hanem hogy másoknak ne tegyünk rosszat.

„Próbatétel ez. Emberi, lelki, személyiségbeli és társas egyaránt.”

És igen, újra hangsúlyozva írom: próbatétel ez. Emberi, lelki, személyiségbeli és társas egyaránt. Úgy érzem, a legnagyobb próbatétel elé vagyunk most állítva, mi emberek, akik eleddig csak kivettünk a Földből, a másik emberből, és feléltük magunk kénye és kedve szerint, ami eddig könnyen rendelkezésünkre állt. És most újra kell gondolni. Mindent. A napokban például bedobta a telefonom a teljesen lerágott almát. Ekkor jöttem rá, hogy nem elég a bezártság, de ha még ezt a kütyüt is kiveszik a kezemből, akkor mennyire senki, kevés, mondhatni semmi vagyok nélküle. Holott…

Azt hiszem, most erre kell majd jobban koncentrálnunk, a saját kis közösségeinkre, a mi kis intimitásunkra, és arra, hogy csak annyit és úgy vegyünk ki a közösből, amennyivel mi is gyarapítjuk azt. No meg az egymás iránti bizalmat visszaszerezni, visszaépíteni és a régi fényében újra megcsillogtatni. No ez a legnehezebb, emberi és valóban „férfimunkát” kívánó feladat. A vírus pedig ettől fog megrettenni…

Olvassa el a szerző korábbi írásait is:

apajegy(zet)maradjotthonotthon a családkarantén