A legrövidebb út: egy mosoly

A mosoly ugyanis nem csupán fontos jelzés kifelé, de egyenesen életfontosságú. Lelki nyugalmat ad és kiegyensúlyozottságot jelez.

A villamoson rám mosolyog valaki – jókedvem lesz tőle. A pénztáros mosolyogva köszön el – nem is tudom miért, szinte hálás vagyok. Ez az egyetlen, pici gesztus könnyűvé tesz pár órára, de lehet, hogy egy egész napra.

Egyszer Arató Mihály pszichiáterrel beszélgettem a test jelzéseiről.

– Figyelje meg – mondta – az összefont kar kicsit mindig kizár, eltart, elutasít. Jobb azokat a karokat leengedni.

Nevet, és mutatja.

– Innen könnyebb kitárni. S akkor már egy lépés, az ölelés. Vagy mekkora jótétemény például: szembenézni. Összekapcsolódik két tekintet. Mi minden történhet ott egyetlen szó nélkül. Dráma, játék, fájdalom, boldogság. Két összefonódó szempár – és most nem csupán szerelmesekre gondolok – és tudod, hogy nem vagy egyedül.

A mosoly is ilyen. Terápiás jellegű. Pszichológusok állítják, hogy a mosoly a legapróbb, mégis legnagyobb erejű gesztus, ami képessé tesz arra, hogy az ember a védekező pajzsait eldobja. Megnyitja azt is, aki kezdeményezi, s azt is, akit elér. Dávid Katalin művészettörténész szerint, egyesen megváltás:

– Egy mosoly nem kisebb, mint a szeretet mozdulata, mint amikor eltöröd a kenyeredet, megfelezed. Rámosolyogsz egy idegenre, ugyanezt jelzi: jót akarsz a másiknak. Néha magam is teszek ilyen dolgokat. Provokálok. Fölszállok a villamosra, hozzáérek valakihez. Jaj, bocsánat, mondom, és elmosolyodom. És az emberek vissza tudnak mosolyogni. Nem nagyra, ilyen apró dolgokra van szükségünk, hogy ne zárkózzunk be saját magunk börtönébe…

Kérem szépen… Ki kell mondani!

Megfigyelték, hogy a gyerekek, az öregek, a bolondok és a legszegényebbek előtt nincsenek pajzsok. Megszólalnak, mosolyognak, beszélgetnek, segítenek.

Megkérdik, hány óra? Hol kell átszállni a kettes metróra? Megfogják a szatyrodat, tartják az ajtót, míg fölszállsz. És vannak derűs fiatal nők, megkérnek, segítsd levenni a babakocsit. Bár sok önérzetes kismama egyedül küszködik. Ha megszólalna, kérne, volna, aki segítene neki, ebben biztos vagyok. Nem merem mondani, már-már nosztalgiát érzek a régi, borzalmas, magas lépcsős buszok iránt. Ott hirtelen egész csapat állt össze, hogy egy nehéz mozgású öreget, vagy egy babakocsit föl vagy le tudjanak segíteni. Most, a földközeli járművekből maga lejut a tolókocsis ember a járdára. Boldogul egyedül. Van ebben rengeteg jó is, persze.

Apróság ez is: ma már mindig elfogadom, ha valaki átadja a helyét valamilyen járművön. Azelőtt előfordult, hogy büszkén elhárítottam. Rájöttem, egy ilyen visszautasítás szinte sértés. Az éppen feléd forduló embert utasítod vissza, kicsit meg is szégyeníted. Lehet, hogy soha többé nem fogja átadni a helyét. Míg ha mosolyogva elfogadod, neki is, neked is jó pillanatod lesz.

Csókolom!

Nem olyan régen Isten háta mögötti, Tisza-parti kis faluban jártam. Barátaim két kisfiával sétáltunk haza az óvodából. Az úton ismerősök jöttek szembe. Az utca két oldalán a házak kapujában, a kertekben szomszédok, ismerősök. A fiúk apja minduntalan odaköszönt,

„Csókolom, Terus néni!” „Jó napot kívánok!”

„Tiszteletem!” – kinek mi dukál.

A két gyerek, két kis csikó, poroszkáltak a járdán, begyalogoltak az árokba, kavicsot rugdostak, élvezték a szabadságot. Apjuk nyomán, ha éppen figyeltek, harsogták ők is, „Csókolom!” Ha meg éppen nem harsogták, az apjuk nem szűnt meg rájuk szólni,

„Levente, Gergely, köszönni…!”

Jó volt őket látni. Hogy miért? Odatartoztak. A kertekben, az udvarokban, az utcán a többiekhez. Azok meg hozzájuk.

Végül néhány idézet a mosolyról. Vegyék elő bármelyiket rossz hangulat esetén. Hátha használ. Próbálják ki!

A mosoly, melyet küldesz, visszatér hozzád (indiai mondás)

Soha nem fogjuk megtudni, mennyi jót tehet egy egyszerű mosoly (Teréz anya)

Mindig az az erősebb, aki nem üt, hanem mosolyog (japán közmondás)

Két ember között a legrövidebb út – egy mosoly.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?