Egy csapat kölyök vágott át az úton, otthon készült horgászbotokkal, szúnyoghálóból, drótból összetákolt halászhálóval. Egy kislány, vödörrel a kezében, trappolt utánuk. Futtában egy virágokkal teliültetett kertbe kiáltott: – Csókolom, Rózsi néni!

Addig bámultam a gyerekek után, míg a fiúk nyomában el nem tűnt a kislány is az ösvény fordulójában. Bámultam, s mintha egy régi filmet néznék. És a régi filmben egy régi kislányra gondolok. Mindannyian voltunk egyszer kislányok. Még a fiúk is voltak.

Az a kislány iskolába menet, amikor sötétkék, fodros kötényében elért egy szürke deszkakerítéshez, lábujjhegyre állt, fölnyúlt a kerítés pereméig és fölágaskodott. Benézett egy kertbe. A tenyerét nyomta a szürkére öregedett vén deszka, tele volt a kiesett göcsörtök lyukaival – leselkedhetett volna ott is. De nem leselkedett. Nyújtózkodott, úgy nézett a deszkapalánk fölött, ámulva. Olyan sokáig ágaskodott, hogy magas szárú cipője fölött már fájt a vékony lába szára. A hátitáska szíja húzta a vállát, de ő csak állt, lógott az öreg kerítés deszkájához tapadva és bámult.

Egy tipegő nénikét bámult, és egy szapora léptű bácsikát. A nénikének kerek szemüveg ült az orrán, nyáron levendulaszínű vékony horgolt kendő, télen vastag, sötétbarna berlinerkendő borította a vállát. A bácsika fütyörészett. Ha nem fütyörészett, valami ismeretlen dallamot dudorászott. Mit nem adna, ha föl tudná idézni, mi volt az a dallam. Vagy ha hallhatná még egyszer… A bácsika meleg időkben széles karimájú szalmakalapot, tavasszal meg ősszel fekete posztósapkát, télen közönséges kucsmát hordott. Nem is olyan közönségeset. Inkább olyan legényeset, tornyosat.

Őket bámulta lábujjhegyre ágaskodva a kislány.

A csöppnyi kertet, a kert végén az alacsony házat, a ház előtt a két kényelmes fonott széket, köztük az asztalt, rajta minden évszakban a cserépkorsót, teli virággal. A kertben nem volt egyetlen tenyérnyi hely, ahol ne nőtt volna virág. Petúnia, szarkaláb, muskátli, kerti liliom, pipacs, kukacvirág, margaréta, tulipán. Legényfogó, viola, levendula, rózsa… Nem tudom, miféle napsugarak melegítettek a deszkakerítés mögött, de késő novemberig, egyszer még hóban is virítottak rózsák abban a kertben! És kora nyártól lepattogzott zománcú, színes vödrökben az illatos leanderek...!

Szelídség volt a nénike meg a bácsika kertjében, a haszon reménye, a nyereség vágya nélküli szelídség.

– Még el se adják, minek nekik annyi virág…? Adnak ezek boldognak, boldogtalannak, de semmi nem jön belőle – hallotta egyszer a szomszédtól. Talán éppen ezt bámulta a kislány. Hogy a palánkon kitóduló illatár csak úgy volt – magáért. S a két öreg minden kapavágása a bimbókért, a napra néző kelyhekért, a szirmok kitárulkozó csodájáért esett meg. Az illatért, melynek titkát nem fejti meg az emberi elme. Kémiát emlegetnek, aromák vegykonyháját kutatják, de hogy hogyan lesz az illat, hol pattant ki a gondolat, hogy ez a légnemű, illanó csoda megszülessen, ehhez kevesek vagyunk.

Nem tudott betelni a bámulással a kislány… Nézte a nénikét, a fütyörésző bácsikát. Állt ott, csak állt, ott áll még ma is. A Hernádhoz vezető ösvény szélén, vágyakozva a kölykök csapata után, ott áll, és néz utánuk… ágaskodva, lábujjhegyen.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélem