Azt gondolhatják, ez megint nosztalgiázás. Ó, nem! A kék bekötőpapír lehet, hogy az, de az augusztus végi készülődés az iskolára, ha külsőségeiben más is, azért érzéseiben, gyakorlati tennivalóiban pontosan ugyanolyan, mint gyerekkoromban.

Az előbb felhívott a Bulcsú gyerek és elmondta, hogy voltak az Ápisz-ban.

– Rengeteg füzetet vettünk, vignettákat – így mondta, vignettákat. Mondom, honnan ismered te ezt a szót, azt mondja, hát a mama mondta. (A családunkban mamák az édesanyák.) Meg hogy új táskát vettek, a régit tovább adták egy kisfiúnak, aki most kezd majd iskolába járni. Meg új tolltartót, ebben harminchárom hely van.

– Úristen, nem sok az egy kicsit? – kérdeztem.

– Őrült sok íróeszköz meg füzet kell, nagymama, és mind ánégyes, tudod, az a nagyalakú, gondolhatod, annak mekkora súlya lesz!

– Még jó, hogy nincs messze az iskola – morogtam magamban, mert azokat a ménkű nehéz iskolatáskákat cipelő gyerekeket látva mindig elkap valami harctéri idegesség. Soha nem fogom megérteni, hogy a palatáblák, a mártogatós tollak, a szíjjal összekötött tankönyvek után hogy a fészkes fenébe lett mára ekkora pakkja egy kisiskolás gyereknek?

– Nemsokára nekikezdünk a ragasztásnak – mondja sóhajtva az unokám –, még szerencse, hogy ezek a vignetták már öntapadósak.

Hát igen, én is utáltam a szépen bekötött füzetekre nyalni a vignettákat, néha még el is vágta a nyelvemet az éles szélük. Viszont a füzetbekötést szerettem. Az összesodort liláskék ívet a leggazdaságosabban vágtuk föl, a kiterített füzeteket rátettem, ráhajtottam a papírt, lesimítottam, a két végét szépen sarokra és pontosan, az élek mentén rásimítottam a borítókra. Gyönyörködve raktam egymásra a csinos kis füzeteket. Igen, nagyon szerettem a nyár végi iskolára készülődést. Mondom is az unokámnak:

– Te, én ilyenkor már úgy vártam az iskolát!

– Azok más idők voltak, nagymama! Hallottatok ti például a Covidról?

– Arról speciel nem…

– Na, látod. Mi meg azon drukkolhatunk, hogy ne legyen megint újabb hullám…

Igazad van, gondoltam megint, más a világ, mások a körülmények, de azért az augusztus végi régi világ bizonyos dolgokban pontosan rímel a mára. Le is írtam, mit érzek, el is küldöm az unokáknak, mindnek. Nagy fantáziájú gyerekek, óriás figyelemmel, fogják érteni. Vagy csak érezni. Ha most nem, hát később.

Tudjátok, amikor a fecskefiak már megtanulták, hogyan cikázzanak jobbra-balra villámgyors szárnycsapásokkal az éhes karvaly elől, s már maguk fogják a szúnyogot a hűvösödő vizek fölött, amikor újra tömött villamosra szállunk reggelente, s az árnyékok hosszúra nyúlnak már kora délután – ha nem is nézek a naptárra, tudom, valami más kezdődik.

A nyár barnára sült, mezítelen talpú, lusta, szemlélődő szabadsága oda, megsűrűsödnek a bejegyzések a noteszekben, csöngenek az eddig néma telefonok, a messzi présházak vén ajtajának repedése körül kíváncsi darazsak döngenek, tudják, a csöndesedő tőkék közelében valami készülődik.

Frissen főtt fügelekvárt hoz egy barát, s míg belekóstolok, egy kislány integet valahonnan messziről, irkákat lóbál, lilába hajló kék bekötőpapírt vagdos, piros szélű vignettát nyálaz, aztán kék tintával óvatosan, hogy pacát ne ejtsen, ráírja a nevét, s azt, hogy harmadik osztály.

Az íróasztalok mellett komoly emberek az új, fogadalmakkal teli életüket tervezik, korán kelnek, a gyerek napirendjét vaskézzel betartatják, elkezdődnek a tánc- és úszótanfolyamok, a nyelvleckék és a szülői értekezletek.

A földek gazdái a homlokukat törlik, ami a legfőbb, tető alatt a kenyérnek való, s ami még hátra van, hozza rendre egyik dolog a másikát.

Akik sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről, Ég és Föld ajándékáról, azokat a lugasban találod. Melléjük ülsz. Dió és mandula van a tányéron, a kosárban hamvas szilva, pirosló jonatán és sárga batul, gyöngyszínű muskotályszőlő a koraiból, és banánszínű vajkörte. Ha beléharapsz, édes lé csordul a szájad szélén, s ekkor a hófehér virágra gondolsz, ami nem is olyan régen a körtét álmodta… Megtörlöd a szád, tavalyi borral koccintunk – nektek, gyerekek, tettem el bodzaszörpöt. Nekivágunk a szeptembernek, neki az életnek, az iskolának. És ha belegondolsz, hálát érzel, végtelen hálát mindezekért.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogiskolakezdéscsalád mint pozitív értékcsaládiskolagyermeknevelés