„Meddig lehet ezt elviselni?” – megrendítő dokumentumfilm az Alzheimer-kórról

Allie Alzheimer-kórban szenved, egy idősotthonban él, ahová beköltözik vele a férje is. Noah felolvassa imádott feleségének szerelmük történetét, bár az idős asszony semmire nem emlékszik már, a férjére sem… Talán nem létezik romantikusabb történet, mint Nick Cassavetes filmje, a Szerelmünk lapjai. Azonban a valóság sokszor felülírja a fikciót.

Anna és Antal 45 éve fogadtak örök hűséget egymásnak. Az egykori középiskolai magyar tanárnőnél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Miután Ani néni állapota egyre rosszabbra fordult, eladták a lakásukat, és együtt beköltöztek a Péliföld Idősek Otthonába. Róluk szól a Hűség, Szekeres Csaba és Gáspár Judit filmje. Az alkotók 2017 decemberétől 8 hónapon át voltak jelen a Kora házaspár mindennapjaiban.

– Miután rábukkantuk az ausztrál kutatásra, beadtuk a pályázatot, hogy meg tudjuk filmesíteni az alaptörténetet – mesél a film születéséről Gáspár Judit producer. – Azt gondolom, hogy általában a segítői attitűdöt a nőkhöz kötjük, ezért mi egy olyan házaspárt kerestünk, ahol fordított a helyzet: a férj ápolja a feleségét. Nagyon nehezen találtunk párokat ehhez a történethez: egyiküknél a néni már a végső stádiumban volt, amikor megismertük, és rövidesen meghalt, egy másik pár pedig visszalépetta forgatás előtt. Végül két házaspárral forgattunk, de annyira különböző volt a történetük, hogy nem lehetett párhuzamosan vágni, így Anti bácsi és Ani néni történeténél maradtunk. A másik nyersanyaga még “dobozban” pihen.

Mennyire volt előrehaladott Anna betegsége, amikor bekapcsolódtak az életükbe?

– Amikor legelőször találkoztunk, Ani néni még megismert minket, beszélt is egy kicsit, de mire elkezdtünk forgatni, már nem. Ám a demencia-szakértők azt mondják, hogy az érzések megmaradnak egy-egy emberrel kapcsolatban. Úgy érzem, minket nagyon megkedvelt, Csabát (Szekeres Csaba rendező – a szerk.) eleinte “kedves fiúnak” hívta.

Nem volt olyan dilemmájuk, hogy van-e jogunk ezt a kiszolgáltatott, sokszor nagyon intim helyzetet látni, bemutatni?

– A család minden tagja beleegyezett a forgatásba – Ani néni is, hiszen az elején még tudott beszélni. Azt mondták, ha akár egy embernek is segít ez a film, akkor vállalják. A családot ez a segítő szándék vezette, mi pedig nagyon figyeltünk arra, hogy mindig úgy mutassuk a helyzeteket, hogy ne legyenek tolakodó pillanatok, nagyon igyekeztünk tiszteletben tartani az intimitásukat. Ezért is forgattunk mini stábbal, mindössze hárman.

Antal nagyon kiegyensúlyozottnak tűnik végig. Valóban ennyire türelmesen viselte, ami velük történik?

– Valóban kiegyensúlyozott, de azt hiszem, belül háborgott a lelke. Kifelé azonban ezt egyáltalán nem mutatta, és a feleségével is végtelenül türelmes volt. Egyszer mondtam is neki, hogy az nem lehet, hogy ezt ekkora toleranciával és empátiával bírja egy ember, és megkérdeztem: meddig lehet ezt elviselni. Meglepő módon az volt a válasza, hogy „én már nem bírom”. Tervezte, hogy kiköltözik az otthonból, de mi korábban az Annával való viselkedésén ennek semmi előzményét nem tapasztaltuk. Antal egyébként azt remélte, hogy az otthonban könnyebb lesz, akad majd olyan ép, intellektuális társasága, amelyben jól tudja érezni magát, tud kártyázni, beszélgetni, de sajnos nem igazán talált olyan társakat, akikkel a szabadidejét együtt tölthette volna.

Követik még Anti bácsi sorsát? Tartják vele a kapcsolatot?

– Igen, nagyon megszerettük egymást. Azután, hogy Ani néni meghalt, Anti bácsi kiköltözött az otthonból, és életének fordulópontjainál mindig felhív minket, Úgy érzem, most kicsit fellélegzett, hiszen évekig óriási lelki és testi terhet cipelt.

A tanulmány állítása végül nem igazolódott?

– Szerencsére nem, és most már nem is nagyon szoktunk ezzel foglalkozni, arra volt jó, hogy elindította bennünk a film gondolatát. Kérdeztünk orvosokat a kutatásról, de senki nem hallott ilyet, amiből azt feltételezzük, hogy nem valós, de mindenesetre nekünk inspirációként szolgált.

Számomra az is kiderült a filmből, hogy még mindig nagyon keveset tudunk erről a betegségről…

– Sajnos ez így van. Nagyon sokféle demencia létezik, ennek egyik fajtája az Alzheimer, amely mindenkinél egyedi. Az igazán nagy gond az, hogy ez a betegség nem gyógyítható: elindul egy folyamat, és onnantól nincs megállás. Mondják persze, hogy vannak különböző memóriatréningek, amelyekkel lassítható a betegség, de én azért vagyok szkeptikus, mert Ani néni mindvégig nagyon kreatív életet élt, magyar tanár volt, több nyelven beszélt, például latinul is, használta az intellektuális képességeit, sokat olvasott, utazott, rengeteg verset tudott kívülről, de sajnos még ez sem volt elég, hogy elkerülje a betegség.

A bemutató után elindítottak egy projektet Felejthetetlen történetek címmel. Hol tart most ez a kezdeményezés?

– Azt éreztük, hogy a lehetőségeinkhez képest szeretnénk, ha ez a film segíteni tudna valamilyen módon, hiszen az ember annyira tehetetlen ezzel a betegséggel szemben. Egyre több személyes történetet osztottak meg velünk, és azt láttuk, hogy a hozzátartozóknak óriási segítség, ha hallanak a magukéhoz hasonló eseteket, információhoz jutnak arról, ki hogyan oldja meg a problémát fizikailag, lelkileg. Arra próbáltunk fókuszálni, hogy ezek a történetek a méltóságteljes betegápolásról szóljanak. Persze a Covid-járványra nem számítottunk, így az eredeti tervekhez képest másképpen alakult a projekt. Végül egy Facebook-oldalt készítettünk és elektronikusan várjuk a történeteket. Kaptunk már levelet orvosoktól, betegápolóktól, hozzátartozóktól, laikusoktól is.

Azt terveztük, hogy a Budafoki Dohnányi Zenekarral közösen létrehozunk egy Felejthetetlen koncertet, ahol a leírt szövegeket színészek olvasták volna fel, ezeket és a video-bejátszásokat zenével kötöttük volna össze. Ez az esemény a járvány miatt egyelőre meghiúsult, de nem mondtunk le róla végleg!

Kikhez jutott el a film? Mik a tapasztalataik, hogyan fogadja a közönség?

– Többször elmentem egy-egy vetítésre, hogy megnézzem, a közönség hogyan reagál. Meglepő módon sok fiatallal találkoztam. Egy gimnáziumi etika tanár is feldolgozta, részt vettem ezen az órán, és azt gondolom, érdekes tapasztalat volt, hogy ez a korosztály mennyire nyitott a téma iránt. Sokaknak vannak tapasztalatai a családban, foglalkoztatja őket, mi történik, ha még életünkben elveszítjük emlékeinket. A személyes vetítéseken is gyűjtjük a történeteket. Sokat jelentenek nekünk ezek a beszélgetések, főleg mert azt látjuk, hogy az emberek a film hatására könnyebben megnyílnak.

Szeptemberben, októberben további kisebb közösségekbe, vetítésekre visszük el a filmet és több külföldi fesztiválra neveztük. A franciaországi Nancyban most került be a döntőbe. A többi külföldi fesztivál eredménye is talán hamarosan megérkezik, de sajnos a legtöbbet most elhalasztották vagy eltolták jövőre.

Nem titok, hogy Önök a rendezővel, Szekeres Csabával nemcsak alkotótársak, hanem házastársak is. A kapcsolatukhoz hozzá tudott tenni a film, illetve az, hogy részesei voltak egy ilyen élettörténetnek?

– 14 évesen ismerkedtünk meg, együtt, vidéki családokból építgettük az életünket, karrierünket. Nagyon sok közös filmet készítettünk, leginkább szociális témában. Volt olyan is, ami majdnem szétcincálta a kapcsolatunkat, de ez a film azt hiszem, mélyítette. Mi nagyon különbözőek vagyunk a habitusunkat tekintve, de nagyon hasonlóan gondolkozunk a filmezésről. Én szeretek az emberi kapcsolatokra figyelni, hiszen valós szereplőknél, különösen ilyen érzékeny témában fontos a bizalom kiépítése mindkét irányba. Csaba művész, aki mindenben a történetet keresi, amit vizualizálhat és átélhetővé tehet. Az ilyen forgatási napok végén mindig újrabeszéljük, miről szól számunkra a film. A Hűség készítése közben mindketten elgondolkoztunk azon, mit tennénk, ha a filmünk szereplőihez hasonló helyzetbe kerülnénk. A legutóbbi közösségi vetítés alkalmával egy néző így fogalmazott a végén: “Vannak dolgok, melyeknek ára van, és van, amiknek értéke. Ennek a filmnek a szereplői nagyon magas értéket mutattak nekünk.”