(Egy gyermekvédelmis barátom emlékére)

– Nem mehetsz el!

– Akkor szökök.

– Elkapnak.

– Akkor is elmegyek.

– Visszahoznak.

A lány hallgatott. Nekidőlt a fotel karfájának. Az éjszakai ügyeletes szobájában ugyanolyan fotelek voltak, mint a lányok társalgójában.

– Honnan tudja?

– Kétszer már hazaszöktél… Visszahoztak.

– Most mér mondja ezt?

– Nem így volt?

A lány lassan hátrament, fenekével nekidőlt a falnak.

– És ha így volt?

– Azt akarom, hogy észre térj.

– Eszemen vagyok, legyen nyugodt.

– Menj vissza és feküdj le.

– Mér mondta, hogy visszahoztak?

– Mert így volt. Nem is alhattál otthon. Ahogy megérkeztél, fordultak veled vissza.

A lány hátravágta magát a falhoz. Olyan erővel, hogy reccsent a feje.

– Az anyám nem hozott, otthon maradt, tudja maga is.

– Ne bomolj. Nem engedlek el. Neked fájna a legjobban.

– Hallgasson el. Ki kíváncsi, amit itt összehord?

– Holnap mindent megbeszélünk. Világosban minden más. Menj aludni. Elkísérlek…

– Maga azt hiszi, az anyám visszahozna?

– Nem tudom.

A lány fölemelte a kezét.

– Ő sose hozna vissza. Az anyám nem.

– De engedi.

– Mit enged?

– Hogy visszahozzanak az intézetbe.

– Már harmadszor mondja. Mér hajtogatja ezt az istenverte szót! Visszahoztak! Visszahoztak! Visszahoztak! Olyan boldog ettől? Hogy visszahoztak?

– Örültem, hogy megvagy.

– Csak nem féltett?

– De. Nagyon féltettelek. Kiskorú vagy. Bármi történhet.

– Akkor most ne féltsen. Engedjen el. Hozok igazolást.

– Te érdekelsz, nem az igazolás. Okos vagy, mégis úgy csinálsz, mintha süket lennél.

A lány megint hátravágta magát, a falhoz ütött feje erőset szólt.

– El akarok menni ebből az istenverte intézetből. Haza akarok menni. Most.

– Most nem lehet.

– Az élettársa hozott be. A mostohám.

– Jót akar. Itt védve vagy.

– Nekem az az ember ne akarjon jót. Tönkreteszi az anyámat…

– Anyád megvédi magát. Te most magaddal törődj. Ennyire szabad önzőnek lenni. Menj a szobába, vetkőzz le és alvás!

A lány, mint egy rongybaba, lecsúszott a fal tövébe, ott maradt a földön. Nem mozdult. Lehunyta a szemét. Nem szólt többet.

Ott aludt el. Az ügyeletes meg se mozdult. Ült a fotelben és a lányt nézte. Aztán fölállt, egy kispárnát nyomott a nyaka és a válla mögé. Hideg volt a fal. Az ügyeletesnek el kellett volna indulnia, ilyenkor szokta végigjárni a folyosókat. Ahol a hálóból valami neszt hall, bekukkant. Most nem ment sehova. Visszaült a fotelbe.

Akkor is ő volt szolgálatban, amikor a lányt behozták. Megnézte a kartonját: ideiglenes. A sofőr félrehívta és annyit mondott: Vigyázzatok rá, ha megborul, üti a fejét a falba…

Megint fölállt, a heverőről levett egy plédet, odament a lányhoz, óvatosan betakarta. Amikor lehajolt, a bal keze mellett egy összehajtogatott papírt vett észre. Ott hevert mellette a földön.

Megint visszaült. Nem hagyta nyugton az a papír. Felállt, odalépett a lányhoz, a cédulát fölvette a földről. Visszament a helyére. Szétnyitotta. A kockás füzetlapon a lány apró betűivel egy idézet állt. Ráismert. Egyszer egy könyvet adott neki. Abból írhatta ki:

„A Tanítót kétségbeesett ember keresi fel: – Mester! A fiamat nem bírom elviselni! Hazudik, csal, tiszteletlen – talán már lop is! Mit tegyek vele?

A mester ránéz az emberre és szól: – Menj haza, és szeresd jobban.”

Összehajtogatta a papírt, felállt és visszatette a lány mellé a földre. Aztán kisietett, körbement a folyosókon, benézett a hálókba. Oda is, ahonnan semmi nesz sem hallatszott.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?