Na, kapaszkodj, te gyerek…!
Szerző:Schäffer Erzsébet2020. 11. 13.Blogok
Hogy igaza van-e Woody Allen-nek vagy nincs igaza, ki-ki eldöntheti. Mindenesetre én sokszor idéztem egy jópofa mondatát: A nagyszülők és az unokák azért vannak olyan jóban, mert közös az ellenségük. Az alábbi kis életkép azt hiszem, mást mutat. Sehol egy ellenség…
A két férfire egy játszótéren lettem figyelmes. Az ezüsthajú, szemüveges a padon ült, a tüskehajú szeplős a hintán. Lendült magasra, föl, le, föl, le.
– Nagyapa!
– Itt vagyok, Gergely!
– Látom, hogy ott vagy, de gyere ide!
– Pihenek egy kicsit, te Gergely. Miért kéne odamennem?
– Lökjél meg!
– Hiszen tudod hajtani magad, majdnem az égig röpülsz most is…
Kis csönd. Erre most mit mondjon egy ilyen tüskehajú szeplős, égig röpülő, ötéves Gergely. Hát ezt mondja:
– De nekem jó, ha itt vagy.
Az ezüsthajú, szemüveges férfinak láthatóan jól esik ott ülni a padon. Vagy csak ellenkezőst játszik az unokájával, mert nevet. A hinta röpül.
– Hisz itt vagyok! Nincs közöttünk öt méter se, te Gergely!
Kis csönd, föntről a hintáról némi gondolkodás után jön a válasz.
– Az pont annyi, ahány éves múltam.
– Tényleg, pont annyi.
– Akkor gyere ide!
– És mi lesz, ha odamegyek?
– Meséljél!
– Te, Gergely, hintázás közben az ember hintázik. Nem lehet két dolgot csinálni egyszerre.
– A nagymama tud. Többet is.
– Hja, Gergely, a nagymamák már csak ilyenek. Ők nők. Több dolgot csinálnak egyszerre. Gyúrják a tésztát, közben rádiót hallgatnak, rejtvényt fejtenek, megkavarják a rántást, de mellette képesek telefonálni is, sőt, még a gombot is fölvarrják, megmérik a lázadat, pletykálnak a szomszédasszonnyal – és mindezt egyszerre. A nagypapák, Gergely – férfiak. És mások.
„Hja, Gergely, a nagymamák már csak ilyenek. Ők nők. Több dolgot csinálnak egyszerre.”
A hintán megint csönd van. Talán a Gergely el is felejti hajtani. De nem sokáig. Megint lendül az ég felé, magasra.
– Nem túlzol egy kicsit, nagypapa?
– Nem, Gergely, a nagymamák még ennél többre is képesek.
– A nagypapák csak egy dolgot csinálnak?
– Egyszerre csak egyet.
– Hogy csak ülnek a padon?
– Ülnek. És nem tudnak hintázás közben mesélni.
Megint csönd. Föl, le, száll a hinta föl, le. Gergely odafönt meggondolja magát.
– Nagyapa, már nem is kell mesélni. Csak gyere ide…
Az ezüsthajú, szemüveges elnevette és megadta magát. Otthagyta a padot, kilépte az öt métert és odaállt a hintához. Megfogta a láncot, és megsimogatta a szeplők fölött a tüskehajat.
– Na, kapaszkodj, te Gergely… Mondjad, meddig akarsz repülni? A házak ablakáig, a fák tetejéig, vagy a csillagokig?
A Gergely persze a csillagokig akart repülni. A nagyapa pedig meglendítette a hintát, de úgy, ahogy még sohasem. És mesélni kezdett a kisfiúról, aki a csillagokba érkezett.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
