Parasztfickó és a kislányunk

– Mama, meddig tart a végtelen? – kérdezi Fanni, aki négyéves, s mint az ilyen korú gyerek, ha kérdez valamit, azt megfontoltan teszi. A végtelennek nincs vége, mondom határozottan, de magam is érzem, ezzel nem mondtam eleget. Mindennek van vége, állítja Fanni, az utcának is. És mutatja a Ráby Mátyás utcát, ahol állunk éppen. Ott van vége, a kozmetikus Zsuzsa néniék házánál. És a háznak is van vége, ott a kéménynél. Mindennek van vége, zárja le a fejtegetést. Akkor a végtelennek is van. De hol?

„Mama, meddig tart a végtelen?”

Már nem emlékszem, hogy mit mondtam, hogy meddig mértük a felhőket, meddig számoltuk a napokat és csillagokat. Nem értünk a végére. És Fanni nyilván csak látszólag egyezett bele abba a blőd válaszba, amit feltehetően kitaláltam, s amire – igazolandó, mennyire rögtönzött lehetett – most már nem is emlékszem. A végtelen azóta többször is szóba került, de Fanni többet nem erősködött, csak mintha morfondírozna, hol lehet a vége…?

Hónapokkal később, március táján Erdélybe utaztunk. Harsogó tavasz volt. Az utak mellett, a réteken, a faluban, ahol vendégeskedtünk, mindenütt birkanyáj. S a nyájakban sok-sok kisbárány. Néhány hetes, alig pár napos, finom, törékeny barikák. Fanni báránytól bárányig utazott. Óvatosan ment a közelükbe, simogatni nem akarta, csak nézte őket. Visszautunkban is a bárányok foglalkoztatták. Mama, ezek a bárányok mind megnőnek? Igen. Birkák lesznek belőlük? Igen. És a nagy birkáknak megint lesznek kisbárányaik? Igen, jövő tavaszra. És azoknak a kisbárányoknak is lesznek barikáik? Igen, azoknak is. És majd azoknak is, azoknak is? Igen, azoknak is. És majd azoknak is, azoknak is? Igen. Mindnek. Mama, úgy, mint az embereknek? – kérdezte kis szünet után. Igen, úgy.

– Akkor ez a végtelen. A kisbárányoknak nincs vége – mondta a kislányom, s mi csak hallgattunk, és valami hálafélét éreztünk. Ki tudja, kinek, miért?

----

(Kocsiban ülünk, Fanni velünk. Egy kereszteződésnél kis híján koccanunk. A hibás a másik autós, még neki áll följebb. Szitokszóként elhangzik a paraszt szó.)

– Palasztfickó a balátom – mondta a kislányunk néhány nappal eme bizonyos autózás után, jóval hároméves kora előtt, amikor még az r hangot l-nek ejtette, és a szobában hol állatkertet, hol Duna-partot játszott, attól függően, hogy merre jártunk legutóbb. Néha eszébe jutott, hogy az asztal alja a víziló medencéje, ilyenkor ránk szólt, ne lógassuk oda a lábunkat, mert jön a víziló és bekapja. Máskor nagyvonalúan elfeledkezett a képzelt terepekről, csak a suttogására figyeltünk föl, ahogy éppen Parasztfickót hívta az állatkertbe és szövetségbe Szilvi ellen, aki, mint rendesen, most is szófogadatlan, csökönyös, maszatos és éretlen gyerek volt – Fanni ellentéte.

„E két barátot ő hívta életre.”

E két barátot ő hívta életre. Egyik napról a másikra jelentek meg a családban, és lettek szereplői a mindennapjainknak. Parasztfickónak áldott jó természete volt, mindig azt akarta játszani, amit Fanni játszott, és soha nem vette el a labdáját. Ezért Fanni mindig őt ültette először a biciklire, és neki kínálta oda a labdát. Szilvi rendesen a rövidebbet húzta, lázadozott is szegény eleget, ám ellenkezései sorra megtörtek a két szövetséges, Fanni és Parasztfickó összetartásán és igazságérzetén.

Már-már aggodalmaskodni kezdtem, hogy Parasztfickóhoz hűséges kislányom igazi barát nélkül marad, mert az óvodában sem játszott mással. Figyelt mindenkire, tudott minden gyerekről, de csak Parasztfickóval állt szóba. Aztán jött egy nap, amikor Fanni, látszólag minden megilletődöttség nélkül azt mondta: Mama, a Parasztfickó meghalt. Olyan leveles fa lett belőle, ami majd rügyezik… Ettől kezdve Parasztfickót többé nem emlegette.

S mi, okos nagyok, ott álltunk ezzel a rejtéllyel, és nem tudtunk mit kezdeni vele. Mert Fanni akkor, azokban a napokban adta tudtunkra Parasztfickó halálát, amikor mi eltagadtuk előle nagypapája halálhírét. Azt mondtuk, messzire utazott. És hittük, hogy elhitte.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?