Azt mondta, hogy épp diktál és egy óra múlva hívjam vissza. Csak nem újabb könyv van születőben?

– De bizony. Egy aforizma gyűjteményt készítek.

Mi lesz a kötőszövet?

– Örök mániámról, az arányok fontosságáról szól majd a könyv. Hogy világos legyen, vegyük a szabadságot! Száz százalékos szabadság, ugye, nem létezik. A piros lámpa például máris korlátoz, még ha értem is teszi. A nulla százalékos szabadság sem realitás, mert bármilyen rossz is a helyzetem, dönthetek úgy, hogy véget vetek a szenvedéseimnek. A húsz százalékos szabadságot pocséknak mondanám, a hatvan százalékosat elviselhetőnek. Szerintem a nyolcvan százalékos szabadság a lehető legtöbb, ami kapható.

Már csak az a kérdés, hogy ki állapítja meg a mértékeket. Hogy mennyi is az a nyolcvan, ami remek.

– Így igaz. Itt jön a képbe a hic et nunc, vagyis az itt és most törvénye. Koppenhágában és Omanban ugyancsak gyönyörű operaházakat építettek. Lehet, a tervezőjük is ugyanaz az ember volt. De míg a dán fővárosban a tavasz beköszöntével a lányok akár meztelen felsőtesttel is napozhatnak az épület parkjában, addig Omanban, ahol a nőknek az arcukat is el kell fedniük, ez teljességgel lehetetlen. Ilyen körülménybeli különbségek között a Traviatát sem lehet ugyanúgy színpadra állítani a két operaházban. Ez a hic et nunc. A környezet határozza meg a mértéket, az arányokat.

Az aforizma gyűjtemény elkészítése kitölti minden idejét?

– Csak amennyit jónak gondolok. Sok más egyéb között nagyokat sétálok a majdnem kihalt Csillaghegyen, minden nap tornázom, esténként pedig mozit nézek a tévémen.

Szeret tévézni? Bodrogi Gyula a minap azt nyilatkozta, hogy a karantén ideje alatt döbbent rá, milyen pocsék a műsor.

– Nem tévézek, hanem mozizok. Nagy különbség. Kiválasztott filmeket nézek például a Netflixen. Gyulával teljesen egyetértek, a tévéműsor valóban pocsék, de azt meg kell hagyni, hogy az általam nagyon nem szeretett kereskedelmi csatornákon is akad néha egy-egy nagyon jó program.

Mondana példát?

– Most hirtelen nem tudok, de van ilyen emlékem.

Lehet egyáltalán jó tévét csinálni? Mióta az eszemet tudom, a tévéprogramok mindig súlyos kritika tárgyát képezték.

– Nem jellemző, de vannak jó tévék a világban. Ahol nem kereskedelmien hadarnak, ahol nem rángatják hisztérikusan a kamerát, és ahol nincs mindenki pofán világítva, hogy most a tartalomról ne is beszéljek. Szerintem itt a Berlusconi mintát követik, ami hülyének nézi a nézőt.

Sok szót vesztegettünk a televíziózásra. Beszéljünk inkább a járványról! Mit gondol róla, és hogyan viszonyul hozzá?

– Bizonytalan vagyok. 88 évesen, a legveszélyeztetettebb korban azt gondolom, hogy túlfújják ezt a történetet. És nem értem, miért. Azt mondják, hogy eddig kétmillióan fertőződtek meg a világban, ami sok. De ha mellétesszük, hogy hétmilliárd emberből, akkor már nem is olyan félelmetesek az arányok. Szerintem helyénvaló a hatvanöt év felettieket kivonni a forgalomból, és tiltani a száz fő fölötti, szabadtéri rendezvényeket, de talán nem kellene mindenkit hazaparancsolni, mert úgy a gazdaság omolhat össze, maga alá temetve sokszázezer, sokmillió egzisztenciát. Nem bánom, hogy nem nekem kell felelősen döntenem.

Hogyan tartja a kapcsolatot a családdal?

– Egyszerűen. Mi együtt lakunk. Egy csillaghegyi házban élek a feleségemmel, a lányommal és gyermekeivel, valamint az unokámmal és az ő párjával. Nem tudom, hogy szabályos-e, de nekünk nagyon jó. És ez sem lényegtelen szempont.

Ezek az interjúk is érdekelhetik:

interjúszínházkoronavíruskaranténotthon a családmaradjotthon