„Vak vagyok, 75 százalékban nem élek”
Szerző:Szöveg: Muhari Judit, fotó: Förster Tamás2021. 01. 04.Interjúk
Sportos, mokány testalkat, jókedv, fehér bot. Ez jellemzi Pataki István sportmasszőrt. Birkózó volt, a sport miatt veszítette el a látását, de ahogy mondja, annak köszönheti azt is, hogy talpra állt. Kalandos életéről a Braille-írás világnapja alkalmából mesélt a csalad.hu-nak.
Sötét szemüveggel takarod el a szemed. Mi történt veled?
– Látóként születtem. Nyolcéves koromban elkezdtem birkózni, már serdülő válogatott voltam, amikor elhatároztam, hogy kikerülök az ifjúsági Európa-bajnokságra. Az akkori szövetségi kapitány azt találta ki, legalább százszor le kell esnie hídba annak, aki be akar kerülni a válogatottba.
Hogy kell hídba esni?
– Úgy, hogy hanyatt fejtetőre esel. Nekünk ezt karba tett kézzel kellett megtenni, hogy ne tompíthassuk az ütést. 17 éves korig tele van a csontrendszer lágy, képlékeny porcszövetekkel. Ezek nekem szétnyíltak, mint a tubarózsa. Van egy fogás, az amerikai kulcs, amit szintén gyakran alkalmaztak nálunk. Hídban vagy, a fejtetőre ráteszed a tenyered, az egyik kar alá benyúl az edző, és lecsavar. Az egyik ilyen gyakorlatnál, ahogy visszafordultam, becsípődött a nyakizmom. A fejre esések miatt lett egy daganatom. Az szépen befonódott a szétnyílt szövetekbe. Egyre gyakrabban lettem rosszul, sokszor volt hányingerem. Csak akkor éreztem jól magam, ha fejtetőre zuhantam. Ekkor még nem tudtam, mi a baj. Kint voltunk az ifi Eb-n Moszkvában, majd következett egy edzőtábor, ahonnan már úgy jöttem haza, hogy kettőslátásom volt. Elmentünk az orvoshoz, aki azonnal beutalt a szolnoki kórházba. Ott már nem engedtek felkelni. Megállapították, hogy koponyaalapi daganatom van. Rohammentővel hoztak fel Pestre, megműtöttek. Persze, az akkori műszerek még nem mértek olyan pontosan, mint a mostaniak. Így aztán a kelleténél nagyobb darabot vágtak ki, olyan ideget is érintettek, amit nem kellett volna. Ennek az lett a következménye, hogy másfél évig nem nagyon tudtam járni, és megvakultam. Mikor felébredtem a műtétből, már nem láttam semmit. A kimetszés ugyanis a látóideget is érte.
Kiskamasz voltál. Hogy folytattad az életed?
„Mikor felébredtem a műtétből, már nem láttam semmit. A kimetszés ugyanis a látóideget is érte.”
– Nulla reálérzékékkel bekerültem egy reálszakos gimnáziumba, hiszen bárhol nem tanulhattam úgy, hogy nem látok. Nagyon nehéz volt, de leérettségiztem. Másodikos gimis voltam, amikor találkoztam a régi csapattagokkal, akik akkor már juniorok voltak. Ők azt hitték, hogy egyik napról a másikra abbahagytam a sportot, azért tűntem el. Nem tudták, mi történt velem. Ők egyébként Komáromi Tibi (háromszoros világbajnok, olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok birkózó, később szövetségi kapitány, szövetségi szakmai alelnök – a szerk.) és sporttársai voltak. Levittek a Fradiba, ahol találkoztam a példaképemmel. Ő kezdett el foglalkozni velem. Olyan edzéstervet készített az edzőm, hogy három hónap alatt megtanultam stabilan mozogni a szőnyegen. Sőt, a szőnyegen jobban éreztem magam, mint máshol. Közben leérettségiztem, és valami szakmát kellett találnom. A masszírozás egy vakszakma volt, elvégeztem az ORFI-ban egy tanfolyamot. Elmentem a szövetséghez, ahol azt mondták, ide sportmasszőrök kellenek. Elvégeztem azt is. A Széchenyi fürdőben kezdtem dolgozni, ott hallottam, hogy Svédországban nagyon jól kezelik az olyan betegeket, mint én. Két sráccal összepakoltunk, és ’89-ben kiutaztunk. Menedékjogot kértem, és masszőrként dolgoztam. Úgy volt, hogy ha dolgozom, megkapom a letelepedésit. Közben megkezdődött kint a nyolchetes kivizsgálásom. Azt mondták, ha megvan a folyamatos letelepedési engedélyem, akkor jogosult leszek az ingyenes orvosi ellátásra, és megindítják a kezelésemet. Ehhez haza kellett utaznom, mert a rendszerváltás miatt újabb papírokat kellett beszereznem itthonról. Az operáció után voltunk 10 évvel. Itthon most azt írták a papíromra, hogy ha két éven belül segítettek volna, akkor meg lehetett volna csinálni a szemem. A svédek szerint 10 év elteltével is időben voltunk. Hazajöttem, kértem munkavállalási engedélyt, de ez nem ment olyan gyorsan. Kint nem tudták három hónapon túl tartani az állásomat, így itthon ragadtam, és a műtétből nem lett semmi.
Indulás előtt megtanultál svédül? Vagy ilyen jól beszéltél más idegen nyelvet?
– Dehogy. Mielőtt kiutaztunk, kiírtam kétszáz szót. Ilyeneket, hogy honnan jöttél, miért jöttél el otthonról, honnan indul a stockholmi vonat. Ebből gazdálkodtam.
Mi történt, amikor hazajöttél? Miből éltél?
– Telefonközpontos lettem. Unalmamban elkezdtem magyar-törit tanulni, és felvettek a jogi egyetemre. Az első félévben halasztanom kellett, mert pénzre volt szükségem. Masszíroztam megint, elmentem a Fradiba dolgozni. Arra gondoltam, hogy elvégzem a reflexológus sulit is. Aztán felvettek a Testnevelési Egyetemre birkózó szakedzői szakra. Akkor még nem volt ám olyan egyértelmű, hogy egy sérült ember egyetemre járhat, de nekem minden tanár segített ebben. Párhuzamosan jártam a jogra, és a Bibó kollégiumban laktam, mint joghallgató.
Hogy tanultál, hogy készültél a vizsgákra? Megtanultad a Braille-írást?
– Nem. Magnóról. Akkor még jóképű gyerek voltam, segítettek a lányok.
Hogyan alakult a magánéleted?
– A Testnevelési Egyetem közepén, a metrón összeismerkedtem egy nővel. Éppen válófélben volt. Ragaszkodott hozzá, hogy vegyem feleségül. A házasságunk 4-5 évig tartott, Tatabányán éltünk. Jól kiforgatott a vagyonomból. Visszaköltöztem Pestre, egyik barátomnak volt egy örökölt lakása, amiből az összes közmű ki volt kötve. Ott laktam. Másfél év alatt annyi pénzt gyűjtöttem össze, hogy befizettem a lakásbeugrót, a vételár 10 százalékát. A hitelből már csak öt év törlesztés van hátra. Aztán megismerkedtem „A NŐ”-vel. Ő segít, gondoskodik rólam, 11 év után most vettem feleségül.
Miből élsz most?
– A Budapest Fejlesztési Központ tanácsadó testületében akadálymentesítési szaktanácsadó vagyok. Bárdosi Sanyiék küzdősport akadémiáján pedig masszőrként dolgozom. Sanyit úgy ismertem meg, hogy valamikor a juniorokat én masszíroztam, őt is. Amikor ő kijutott az Olimpiára (2000, Sydney – ezüstérem – a szerk.), utána még birkózgattam is vele. Mindig mélységes tisztelettel beszélt velem.
Most is nagyon sportos vagy, csupa izom.
– Ha végzünk a beszélgetéssel, megyek is a Pénzügyőrbe, a Kőér utcába. Ott van egy gyúróterem, a fekvenyomó gépeken próbálom karbantartani magam.
„Akik vakon születtek, teljesen természetesnek tartják ezt az állapotot. Én erre képtelen vagyok. Kiszolgáltatottnak érzem magam.”
Mi a legrosszabb a vakságban?
– Az, hogy 75 százalékban nem élek. Az ember vizuálisan szerzi meg az információi többségét. Nem érezném a hiányt, ha korábban is vak lettem volna. Akik vakon születtek, teljesen természetesnek tartják ezt az állapotot. Én erre képtelen vagyok. Kiszolgáltatottnak érzem magam, sokszor aláztak már meg.
Hogy érzed, kihoztad az életedből, amit lehetett?
– Egyre inkább azt érzésem, hogy igen. Jártam reál, természettudományi és humán iskolába is. Ha látnék, lehet, hogy mérnök vagy orvos lennék.
Amikor még láttál, mi szerettél volna lenni?
– Katonatiszt. De ezt már 20 éves koromban is nevetségesnek találtam.
Hogyan közlekedsz?
– Fehér bottal. Innen most majd elmegyek a Gellért téri metróállomásig, a II. János Pál pápa téren leszállok, ott felszállok a 99-es buszra, megyek 13 megállót. Ha közben egy autó sem üt el, akkor átsétálok a másik oldalon lévő sövényig, és annak mentén eljutok a sporttelepig.
Mi az, amit nem tudsz egyedül megcsinálni?
– Tatabányán lakom, ott rászorulok a feleségem segítségére. Onnan ő hoz be autóval, mert a busz nagyon ritkán közlekedik. Ha délutános, akkor föltesz a vonatra. Nyolc megállót kell jönnöm, és Kelenföldön szállok le, onnan buszozok ide Sanyiékhoz (Bárdosi Sándor – a szerk.).
Segítőkészek az utcán az emberek?
– A fiatalok igen. Megyek végig, itt van a Műszaki Egyetem, mindig megkérdezik, hogy segíthetnek-e.
Elfogadod a segítséget, vagy nem szereted, ha megszólítanak?
– Elfogadom. Tudom, hogy a vakok nagy része elutasítja, én nem. Sok helyen hiába van akadálymentesítés, nem hangosak a lámpák, nem tudom, mikor kell átmenni.
Mi kellene ahhoz, hogy biztonságosabban közlekedhessenek a sérültek?
– Nagyon sok minden. A buszokon nem elég az alacsonypadlós felszállás lehetősége, nincsenek rámpák, kapaszkodók a sérültek számára. A svédországi Göteborgban például azt csinálták, hogy egy adott buszmegálló és egy lakóövezet között kiválasztottak egy útvonalat. Megnézték, hogy itt a fogyatékkal élők biztonságos közlekedéséhez mire lenne szükség, mit kell eltávolítani az útból, milyen dőlésszögű rámpára lenne szükség. Végigvittek ezen az úton vakot, mozgássérültet, értelmi sérültet. Számítógépes programokkal mérték az útjukat, majd az adatok segítségével, szoftvereken dolgozták ki az ideális átépítés modelljét.
Mihez vagy kihez ragaszkodsz a legjobban?
– A birkózás elvette az életem, de nélküle nem álltam volna talpra.
További érdekes interjúkat olvashat a csalad.hu-n:
